Rendnosztalgiák

Egy Borges-szöveghely, egy Velázquez-kép. Egy filozófusnak ennyi bőven elég, hogy belőlük kerekded írásmű formálódjék, hogy kimondjon valamit a dolgok rendjének, a hasonlóságok és azonosságok történetéről, s hogy szóljon a rendezetlenségben megnyilatkozó szabályszerűségek – a különbözőségek – történetéről, archeológiájáról. E filozófiai és nyelvfilozófiai, filológiai, irodalmi és képzőművészeti, közgazdaságtani és pszichológiai nézőpontokat egyaránt felvonultató írásmű megalkotásának hátterében a legkülönösebb emberi sajátosság áll: „E könyv születési helye Borges egyik szövege. Abból a nevetésből született, amely e szöveg olvasása közben hangzik fel, és teljesen szétzilálja a mi jelenkori és földrajzi övezetünkre jellemző gondolkodásmódunkat.”Az emberi nem rendteremtő nosztalgiája végtelen. Életképességének talán legékesebb bizonyítéka, hogy minden időben és minden térben igyekszik kialakítani – jobbára csak konstruálni – azokat a kereteket, amelyek között értelmezheti és érteni is véli valóságát: a környezetét és az eseményeket, az ezeket reprezentáló-leíró szavakat, megismerő önmagát. Történik mindez az egyre erősbödni látszó objektivitás reményében. A realitás karcsúbbnak tűnik: az ember mindenkor a pillanatban és a szerényen tágítható köreiben feltételezett rend szerint él. Ez teszi lehetővé a világban való eligazodását, céltételező tevékenységét. Rendteremtő hajlama mellett a folytonosság képzetének kényszere is kísérti az embert. Szívesen elfogadja a folyamszerűen múló időnek – noha tudhat Bergson szubjektív időérzetéről –, valamint a nagyobb időegységek szerves egymásba kapcsolódásának gondolatát. Hajlamos megfeledkezni arról, hogy a nyugati kultúra egyenetlenségekkel is terhes. Szakadásai szigetekként izolálják egymástól a jelentősebb időszakokat, a bennük ható gondolkodás módjait. Az átjárhatóság pedig bizonytalan vagy inkább valószínűtlen. Heidegger kérdésére – vajon tudhatunk-e görögül gondolkodni – az igenlő válasz inkább csak becsvágy lehet.Foucault művét olvasva némi bizodalmunk támadhat: dadogni talán még megtanulhatunk egy korunktól meglehetősen távoli „nyelv helynélküliségében”, annak ellenére, hogy a gondolkodás folytonos megújulásának története nyilvánvalóvá teszi azt a helyzetet, amikor „egy gondolat többé már nem elgondolható”. A modern hermeneutika a legkülönbözőbb területeken éppen erre tesz kísérletet: igyekszik korszerűen, az adott időszak kulturális és tudományos szellemében gondolkodni. Ha e célkitűzés megvalósulásának kimenetele kétes sikerű is, Foucault kiváló beavatónak, remek interpretátornak bizonyul. Arra az ismeretelméleti mezőre világít rá, amelyben az ismeretek utalnak kialakulásuk történetére, szemléleti formájuk megszilárdulására, ám nem a tökéletesedés történeteként, hanem csupán a lehetőségek és feltételek szintjén. A legsúlyosabb kérdésnek az bizonyul, hogy a rend milyen terében jön létre a tudás.Vizsgálódásai arra irányítják figyelmünket, ami lehetővé tette a modern emberi tudás megszületését.A modern nyugati kultúra szövetében két nagy szakadást említ, amelyek alapvetően befolyásolták újkori tudásunk alapjait; a nyugati kultúra episztéméjében két olyan kitüntetett időszak szemléleti formáját – bennük a gondolkodás létmódját – teszi tárgyává, amelyek rendszervezete új irányt szabott a gondolkodás számára. Az első bevezető szakaszaként a klasszikus kor elejét (XVII. század közepe körül) jelöli meg. A kozmikus hasonlóságok szakadatlan sora, nyelv és világ összetartozása ez idő tájt bomlik fel: „a dolgok és a szavak szétválnak.” A második jelentős folytonosságihiány-periódust a XIX. század elejére, a modern kor kezdetére teszi. A társadalomtudományok megszületésének időszaka ez. Az új empiricitások mentén ekkortájt új vizsgálati tárgyai adódnak az emberi gondolkodásnak. Az érdeklődés középpontjába az ember kerül, aki önmagát alkotta meg mint elgondolandó lényt. Ugyanakkor az élet, a nyelv, a munka s az ember megismerésének további velejárójaként középpontba kerül a biológia, a közgazdaságtan, a filológia, a pszichológiai és szociológiai típusú reflexió.Foucault figyelmeztet, hogy bár a tudomány tárgyaként szerepelő ember nem régi keletű, mégis az elaggás jeleit mutatja. Ez mégsem jelentheti az emberen való gondolkodás megszűntét, noha kilátásba helyezett mellőzöttségünk, a kitüntetett tárgy pozíciójából való kiesésünk jelképesen azonos az ember halálával. Foucault előre jelzi egy újabb töréspont, kultúrsziget közeledtét, a gondolkodás ismételt megújulásának lehetőségét: „a semmivé váló ember ürességében” való gondolkodás eljövetelét, s ez az üresség azon „tér kiterjedése, amelyben lehetővé válik a gondolkodás”. A közelgő fordulat lehetséges tanúiként csak érdeklődő szemlélői lehetünk annak, hogy az emberi megismerési vágy, tisztázó tudat milyen gondolkodásbeli rendszemlélet keretében és mi felé fordul majd, mit tűz napirendre. (Michel Foucault: A szavak és a dolgok. Fordította: Romhányi Török Gábor. Osiris, Budapest, 2000. Ára: 1850 forint)