Tallózó

ProspectA brit és európai elitnek írt, intellektuális folyóirat októberi számában több provokatív írás jelent meg. Az egyik Karen Armstrongé, aki Khomeini ajatollah iszlám forradalmát védi meg mint a XX. század egyik nagy modernizációs mozgalmát. Nyilván hasonló szellemi izgalmat vált ki az olvasókból Anatol Lieven és Anne Applebaum vitája, amelynek címe: A kommunizmus olyan rossz volt, mint a nácizmus? De a szokatlan megközelítés által okozott legnagyobb szellemi felfrissülést és pezsgést vélhetően a legfrissebb szám vezető esszéje okozza majd. Szerzője az amerikai Michael Lind, aki poharát a nacionalizmusra emeli, és többször koccint vele. Írásának lényege: a nacionalizmus az emberi hovatartozás és a demokrácia lehetséges legfontosabb fókuszpontja, és maga a nacionalizmus éppen olyan virulóan egészséges lesz a XXI. században, mint amilyen a megelőző két évszázadban volt.Lind, aki a washingtoni Új Amerika Alapítvány kutatója, igen meggyőzően állítja: tévednek azok, akik szerint a nacionalizmus negatív, háborúkat okozó erő. És azok is, akik azt hiszik, hogy a világtörténelem legjelentősebb irányzata az, amelyik a szupranacionalizmus felé visz bennünket. Ellenkezőleg. A nagy, többnemzetiségű birodalmakat sorra a homogén nemzetállamok váltják fel.És akkor a cikk részletesebben:Kár lesajnálni a nemzetállamot, miszerint túl kicsi ahhoz, hogy versenyképes legyen a globális gazdaságban. Meg hogy – ez a másik vád – túl nagy és központi bürokráciája távol esik az innovációs központoktól, tehát a városoktól és a kisebb lakóközösségektől. A nemzeti kultúra, mondják az ellenzői, nem tud versenyezni a globális popkultúrával vagy a szubnacionális (nemzetnél kisebb) etnikai és regionális kultúrákkal. Emellett a nemzetállamot gyakran gonosznak állítják be. Meg idegengyűlölőnek, etnocentrikusnak, sőt fasisztának. Még szerencse, mondják ellenségei, hogy e politikai dinoszaurusz kipusztulásra van ítélve. Kihalásra ítéli a gazdasági globalizmus és a transznacionális kommunikáció, a multikulturalizmus és a regionális nyomások. Hamarosan elérkezik az idő, amikor a világ nem nemzetállamokra oszlik, hanem egy új világrend jön el, amelyben kis városállamok működnek majd néhány laza globális intézmény égisze alatt. Mint ahogyan Eric J. Hobsbawm is állítja A nacionalizmus kétszáz éve című könyvében (Magyarországon a könyvet 1997-ben a Maecenas Kiadó felsőoktatási tankönyvként jelentette meg a Művelődési és Közoktatási Minisztérium, valamint a Soros-alapítvány támogatásával – L. I.). Csakhogy a valóság másként fest. A kettészakadt német nép egyetlen német nemzetállamban egyesült. Szemben a multinacionális birodalmakkal és országokkal, mint a Szovjetunió és Jugoszlávia. Csehszlovákia békésen szétvált két, etnikailag homogén nemzetállamra, a Cseh Köztársaságra és Szlovákiára. Az Egyesült Királyság a csehszlovák úton halad. Skóciának 300 éve saját parlamentje van. Eritrea függetlenként vált le Etiópiáról, Kelet-Timor Indonéziától és egy de facto palesztin állam nyeri el függetlenségét Izraeltől. Szemben azokkal, akik a nemzetállam azonnali halálát jósolták, a nacionalizmus köszöni, remekül érzi magát. Sőt a világon a leghatalmasabb politikai erő.A nemzetállamokat pedig nem fogják felváltani a városállamok sem. Hongkongot például nemrég nyelte el Kína, és Szingapúr ebből a szempontból inkább tekinthető aberrációnak, mint szabálynak. A birodalmak és a soknemzetiségű országok az etnikai vonalak mentén töredeztek szét. A néhány megmaradt többnemzetiségű ország – Nagy-Britannia, Kanada és Indonézia – feldarabolódhat, de a homogén országok, mint Dánia és Japán nem. Az USA több fajnak ad otthont, mint Brazília és Mexikó, de nem több nemzetből álló állam, mint Kanada, amely szétesésre ítéltetett.Lind felteszi azt a kérdést is, vajon a nemzeti szuverenitás helyt ad-e szupranacionális kormányzásnak, mint sokan állítják. Jóllehet az EU kívülről államnak néz ki – közös valutája, saját parlamentje, zászlója, sőt himnusza is van, de közelebbről inkább hasonlít egy olyan vámunióra, amely úgy tesz, mintha ország lenne. A régi országok az emberek szívében élnek, az európai „nemzetet” senki sem szereti, idézi Raymond Aront. Majd hozzáteszi: még egyetlen dánt vagy olaszt sem hallott, aki kijelentette volna: életét adná az EU-ért. De azt igen, hogy fegyverrel védené meg Dániát vagy Olaszországot, bármi áron.Ami az Egyesült Államokat illeti, az ottani multikulturalizmus alapja a faj, nem pedig a nyelv és a kultúra, hiszen ugyanazt a nyelvet beszéli az öt amerikai faj. Az pedig kifejezetten amerikai propaganda, hogy az Egyesült Államok – szemben a „vér és föld” jelszót hirdető „gonosz” nemzetekkel – létalapja egy eszme lenne. Milyen eszme? Amerika még nemrégiben is egy fehér szuprematista állam volt, amelynek csak a „szabad fehérek” lehettek az állampolgárai.Az is csak féligazság, hogy a nacionalizmus nem toleráns. Minden politikai közösség ugyanis igen keményen válaszol legitimáló alapelvének veszélyeztetésére. Nem csak a nacionalizmus. A dinasztiák tolerálták a kulturális sokféleséget, de nem tűrték a monarchikus uralom elleni támadásokat, ahogyan a leninista állam is időnként eltekintett a szocializmus törvényszerűségeitől a piac kedvéért, de nem az egypárti uralomtól. A legtöbb modern államnak pedig a nemzeti azonosság a legitimáló alapelve. Tény, hogy a nacionalizmus nevében elkövettek etnikai tisztogatást és népirtást. Csakhogy az is tény, hogy etnikai tisztogatást és népirtást az internacionalisták szintén elkövettek – kozmopolita ideológiák nevében. Messze a legtöbb embert a szovjet és a kínai kommunisták ölték meg a nemzetközi szocializmus nevében.A nacionalizmust helytelen okolni azért is, mert – állítólag – háborúhoz vezet. Hitler ideológiája például inkább egyfajta rasszista transznacionalizmus volt, amely szerint minden igazi árja rokon, függetlenül attól, hogy közös nyelvet beszélnek-e, közös-e a kultúrájuk. A XX. század háborúit nem a nacionalizmus, hanem a birodalmak közötti vetélkedés okozta, és ezek ellen pontosan az európai és ázsiai antifasiszta és antikommunista nacionalisták partikularizmusa fejtett ki különösen makacs ellenállást annak érdekében, hogy leverjék a nemzeti szocializmus és a kommunizmus transznacionális zsarnokságait. Francia, lengyel és görög nacionalisták hősiesen küzdöttek, nehogy beolvasszák őket Hitler új világrendjébe, és ugyanezt tették az ázsiai, valamint a balti köztársaságok nacionalistái a szovjet birodalommal szemben. A náci-, illetve szovjetellenes nacionalisták között voltak demokraták, és voltak nem demokraták. De azok a partizánok és ellenzékiek, akik híján voltak a demokratikus értékeknek, nem absztrakt módon akartak demokráciát, hanem a saját népüket tartották szem előtt. A dánokat, az ukránokat, a litvánokat. Hála a nemzeti önrendelkezésért vívott „szűk” és „etnocentrikus” harcuknak, a világ megmenekült a nemzetek fölötti totalitarizmus uralmától.Lind később azt vizsgálja, vajon a kereskedelem globalizálása transznacionalizmus-e. Nem, feleli, hanem az internacionalizmus egy fajtája. Egy norvég megrendelhet egy árut az interneten Thaiföldről, de ettől még norvég marad: a norvég kormánynak adózik, Norvégiában hívják be katonának, a norvég és nem a thaiföldi kormány vigyáz az egészségére, fizeti a nyugdíját.Az amerikai tudós cikkének lényegét ebben a három utolsó mondatában foglalja össze: „A XIX. század a nacionalizmus százada volt. A XX. század is a nacionalizmus százada volt. Minden bizonnyal a XXI. század is a nacionalizmus százada lesz.”