Vámpírok bálja

Lassan elhallgatnak a sípok, dudák a belgrádi éjszakában. Boldog elégtétel ömlik szét a győztesek arcán. Méltán, mert néhány órás, vértelen forradalmát, ha késve is, de győztesen vívta meg a szerb nép. Még enyhe füstszag terjeng a szövetségi parlament környékén, ahol fegyverek helyett szerencsére inkább pezsgősdugók durrogtak. A vészterhesen induló, majd örömünnepbe átcsapó éjszakák után néhány kiégett autó mellett csupán Milosevics politikai rendszerének romjai maradtak. Hajnalodik. Az országnak immár mindenki által elismert, beiktatott elnöke van. Ezért indultak tízezrek Belgrádba. Sikerült! Ez a nép most erősebb volt a NATO bombázóinál. Oly régen vártak velem együtt erre a napra. Hányszor sétáltunk e győzelem reményében. Vagy sírtunk a könnygáztól. Annyit boncoltuk Szlobó távozásának lehetőségeit, hogy szinte már összenőttünk vele. Most végre megtört a varázs, vége a játéknak, a katarzis valahogy mégsem teljes. Nekem például a döntő napon a füstszag előhívta könnyek hiányoztak.No, de mindez eltörpül a karikás szemű forradalmárok keserű kijózanodása mellett. A győztesek ugyanis most gondterhelten arra ébrednek, hogy a bűnös rendszer megbukott, csak a bűnhődés hiányzik. Az éj leple alatt – ugye ismerős!? – sokan váltottak jelmezt. Milosevics legkitartóbb szekértolói – így a Tanjug, a Politika vagy az állami televízió – határozott hirtelenséggel ismerik el elnöknek Kostunicát. A beiktatás olyan, mint a vámpírok bálja. Magabiztosan érkeznek a szocialisták, a „JUL-osok” közül is csak Mira Markovics hiányzik. Férjével talán azon értetlenkedik Dedinjén, milyen hálátlan is a nép, s azon mereng, hogy hol is taktikázták el magukat. S ott van Seselj is, no meg a hatalommal oly sokszor kokettáló ellenzékiek. A tömeg pedig pfújol, s értetlenkedik: miért nem ülte meg Kostunica az alá adott lovat? Aztán szép lassan megvilágosodik előtte, amit mi már tíz éve tudunk, hogy a világ ugyan egy nap alatt megváltozott, hirtelen szétesett a politikai rendszer, de a neheze még hátravan.Az örökség több mint terhes. Az egykor a térségben irigyelt Jugoszlávia vérben hullott szét, mai utódja kitaszítottá vált, elszegényedett, páriasorba került. Ez az elviselhetetlen süllyedés döntötte meg végül Milosevics rendszerét, nagyobb hatást gyakorolva az emberekre, mint az elmúlt évtizedben sorra elvesztett háborúk. Mindehhez ott van az egész korhadt hatalmi struktúra, igazodó, korrupt apparátusával, amelyet gyakorlatilag érintetlenül hagyott a viharos forradalom. A szerbiai vezetők – kivétel nélkül Milosevics emberei – hallgatnak, a lábukkal szavazó rendőrség sok oszlatási parancsot kiadott vezetői pedig – mintha mi sem történt volna – a törvényesség nevében képletesen szólva visszaparancsolják a járdára a tömeget. Megújításra vár a hadsereg is, amely ugyan értékelendően nem lépett fel a nép ellen, ám tábornokai között bizony sok a keményvonalas. Arról talán nem is lenne érdemes, bár a kelet-európai rendszerváltások tapasztalatai alapján mégsem haszontalan beszélni, hogy milyen fontos a sajtó új alapokra helyezése. Ezt Jugoszláviában megkönnyítheti, a megindult átállást nehézzé teheti, hogy ugyanúgy, mint egykor Lengyelországban, az újságírók jelentős része a legsötétebb dolgokhoz adta nevét, s sok esetben arcát is.Természetesen új személyek kellenének a rendszer szekerét toló középvezetők helyett is. Az első jelek azonban arra utalnak, hogy látványos nagytakarítás helyett inkább az igazodás lesz a mérvadó. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy Milosevics nagy nehezen ugyan elismerte bukását, de pártja élén, s az ilyenkor nem elhanyagolható lemorzsolódás ellenére is jelentősnek nevezhető szavazóbázisára támaszkodva a politikában kíván maradni. Pedig neki inkább menekülnie kellene. De lesz-e, aki befogadja? Ő persze aligha érzi bűnösnek magát. Ez aligha meglepő, az viszont kissé aggasztó, hogy Kostunica, s nyomában sok szerb sem tekinti őt háborús bűnösnek.Milosevics végső kiszorításán, rendszerének leépítésén kívül Jugoszláviában maradnak a régi problémák is. Így a horvátországi szerb menekültek helyzetének megoldatlansága, a boszniai szerbek kiszámíthatatlansága, a háborús bűnök már említett kérdése. Ezek persze eltörpülnek Koszovó státusának rendezetlensége mellett. A tartomány függetlenségét ugyanis Kostunica sem ismeri el. Az új államfőnek el kell fogadnia az általa oly sokat támadott daytoni szerződést is. A győztes ellenzéki elnököt nem fogadják túl nagy bizalommal a boszniai muzulmánok sem, s eléggé vonakodó a montenegrói vezetés is. A Milosevicset hatalomra juttató etnikai konfliktusok tehát továbbra is feszültségforrásként nehezednek a térségre.A győzelem az egység dicséretes megteremtése ellenére sem homályosíthatja el a egyesült ellenzék belső problémáit sem. A DOS vezető politikusainak többsége ugyanis ez idáig – talán az utolsó fél évet kivéve – nem becsületszavával, kompromisszumkészségével tűnt ki, s a húsos fazék közelsége ismét felszínre hozhatja majd az ellentéteket, meggyorsíthatja a szövetség természetes erózióját. Ez pedig a rendszerváltást megerősíteni hivatott, jövőre esedékes szerbiai parlamenti választások előtt veszélyes lehet.Sok tekintetben kérdéses magának Kostunicának a megítélése is. Otthon feltétlenül értékelik szerénységét, tiszta múltját, s a NATO-támadások idején is markánsan megmutatkozó nacionalizmusát is. Ez utóbbi kétségtelenül elengedhetetlen volt Milosevics legyőzéséhez, bár a mi fogalmaink szerint talán erőteljesebben értelmezett hazafiság honfitársainak többségéhez hasonlóan esetében sem csupán taktikai húzás volt. Ami azonban kifejezetten az ellenzéki politikus Kostunica előnyére vált idáig, az visszaüthet a rendszerváltó elnök esetében. A támogató nyilatkozatok mellett a szankciók gyors feloldása is nyilvánvalóvá teszi a változás melletti nemzetközi kiállást, ám kitapintható az óvatosság is. Egyelőre mindenki vallja, hogy esélyt kell adni neki, később azonban igencsak fel fogják tenni az aggasztó kérdéseket. Erre utal a balkáni szomszédok már érezhető fenntartásai mellett, hogy a Milosevics megdöntésén évekig munkálkodó Egyesült Államok örömét is beárnyékolja az utód Amerika-ellenessége.Jugoszlávia átalakulásának megítélésében mindenképpen döntő lesz, hogy a szerb nép szembe tud-e nézni múltjával. Ehhez például be kell látniuk, hogy Srebrenica, Bosznia vagy Koszovó nem csupán egy ember műve volt. Kérdés, hogy a bűnöket egyetlen ember nyakába igyekeznek majd varrni – ne adj Isten, még Milosevicset is csak kesztyűs kézzel vonják felelősségre –, s ezzel lezárják a belső megújulást, avagy valóban meggyökeresedik egyfajta új gondolkodás. Ezt elősegítendő nemcsak az önmagát némi kozmetikázás árán jó évtizeddel túlélt rendszer lebontása, avagy a súlyos helyzetben levő gazdaság megreformálása a feladat. E tíz év után először Szerbia, a föderáció népei, s a szomszédok felé is nyitni kell, hogy visszafogadja Belgrádot a nemzetek közössége. Ez – mi igazán megérthetjük – egy Trianon-szindrómával küszködő országban nem egyszerű, ám megkerülhetetlen feladat. Azt is tudjuk, a demokrácia próbája sokszor még a rendszer megdöntésénél is nehezebb. Az Otpor azonban ismét az utcán van, s ez, valamint az ébredés keserű felismerései reményt adnak arra, hogy ez esetben annál azért rövidebb ideig tart majd.