Galiba Ludason

Kötelet, akasztást és a váci börtönt emlegetik Ludason egy önkormányzati határozatvélt áldozatai. Holott a jó szándékú intézkedés csak az egyedülálló faluképet kívánta megmenteni.Pedig micsoda terv volt! Amikor budapesti építészek érkeztek a Heves megyei Ludasra, s fölfedezték a település értékeit, a helyi elöljárók előtt fényes jövőkép jelent meg ipari parkkal, új lakóteleppel és hagyományőrző faluközponttal. Csakhogy polgármester tervez, a paragrafusok útvesztőiben születő népharag pedig végez, méghozzá kíméletlenül.Somlai György polgármester a mai napig nem érti, hol követték el a hibát. Független szakértőket kértek föl a település szerkezeti tervének elkészítésére, hogy senki ne vádolhassa elfogultsággal az önkormányzatot. S mindjárt az első jelentés igazolta a döntés helyességét, hiszen az építészek a terepszemléket követően több ajánlást is megfogalmaztak.– Nekünk fel sem tűnt, hogy a ludasiak fenyőfákat ültetnek a házuk elé, ám a budapestiek szorgalmazták, hogy aki teheti, kövesse ezt a szokást – meséli Somlai György, aki a fenyőfásítás kezdeményezésekor még nem gondolta, hogy a lelkes építészgárda hasznos ötleteivel ismét a sajtó figyelmének középpontjába állítja a nyári árvíz óta elfelejtett települést. A szakemberek ugyanis belestek a fácskák mögé, és meglátták a különleges ludasi építkezés remekeit.– Tizenhárom ingatlant választottak ki, közöttük tizenkét lakóházat, hogy helyezzük őket védelem alá. És mi lelkesen hozzáláttunk a helyi építészeti örökség védelmének szabályairól szóló rendelet megalkotásához, mert hittük, hogy végre olyan ügyet karolunk föl, amellyel mindenki egyetért. Tévedtünk.Két idős házaspár hirdetett harcot a helyi védelem ellen. Antal Emánuel és felesége, valamint Tóth Béla és neje azt sérelmezte, hogy a hivatal a megkérdezésük nélkül döntött otthonuk besorolásáról, amely megítélésük szerint ráadásul csökkenti az ingatlanok értékét, az épületeket ugyanis sem átalakítani, sem lebontani nem lehet.De ahogy Tóth Béla ácsorog hosszú tornácos parasztháza kapujában, szervesen illeszkedve a fővárosi építészek által megálmodott faluképbe, az a legkevésbé sem sugallja, hogy a gazda bontásra készülődne.– Nem is erről a házról van szó, hanem a főutcairól – tisztázza Tóth Béláné a félreértést. Természetesen szeretik, kedvelik családi fészküket, vagyis bontásról szó sincs. A másikkal viszont terveik vannak, amihez megítélésük szerint az önkormányzatnak semmi köze.– A fiamék haza szeretnének költözni, és nem kívánhatjuk tőlük, hogy egy ilyen parasztlakban éljenek – veszi át a férje a szót. – Építkezni akarnak, márpedig akkor előbb bontani kell. És ha muszáj, elmegyünk az ombudsmanhoz, vagy bírósághoz fordulunk.Tóth Béláné harcosabban fogalmaz.– Engem akár fel is akaszthatnak, akkor sem egyezem bele ebbe a védettségbe! Bevihetnek a váci börtönbe, az sem érdekel! Majd jó magaviselettel hamarabb szabadulok, de a ház akkor is a miénk lesz és nem az önkormányzaté!Somlai György mindeközben levelet ír. A polgármester ugyan továbbra is jónak tartja a helyhatóság határozatát, de mint mondja: a faluképnél is fontosabb az idős emberek nyugalma. Átalakítják tehát a rendeletet, amelynek hatálya alól a Tóth- és az Antal-birtok is kikerül. A falu első emberét azért is bántja a kudarc, mert az ügyben meghirdetett lakossági fórumon a meghívottak jelentős része támogatta az elképzelést, sőt volt, aki azért haragudott meg, mert az ő házát nem minősítették védetté. A megbeszélésen több meghívott vendég is felszólalt, és elmondták, hogy a védetté nyilvánítás általában nem árt, hanem használ az ingatlanoknak.– Ludason nincs ipar, kevés a munkahely, így az idegenforgalom lett volna az egyetlen kitörési pont. Márpedig a turisták azokat a községeket kedvelik, amelyekben nem szokványos kétszintes szocreál családi házakat, hanem eredeti népi építményeket találnak – kesereg a polgármester, azután aláírja a módosítást.Ritka pillanat, hogy mint újságírók a jó hír hozójaként jelentkezhetünk Antal Emánuel portáján. Jó előre ízlelgetjük, milyen is lesz majd a pillanat, amikor az idős ember értesül győzelméről.– Elmennek innen, elég volt már a zaklatásból! – kiáltja Antal Emánuel valahonnan a hoszszú tornác végéből. Őt magát nem is látjuk, ám érezzük az indulatát. Szólnánk, de nincs kihez, hoznánk a jó hírt, de csak a hatalmas csattanással becsapódó ajtónak mondhatjuk, hogy meg lehet nyugodni, mert végleg elmúlt a helyi örökségi védelem veszélye.Az érintettek többsége ellenben kedvezően fogadta az intézkedés hírét. Kun Lajos például kifejezetten büszke rá, hogy bekerülhetett a kiválasztottak közé. Pedig a Kun családot a nagy nyári árvíz sodorta az örökségvédelmi rendelet hatálya alá.– Szombat éjjel tört ránk az ár – emlékezik Kun Lajos –, s egyetlen óra alatt elvitte mindenünket. A bányapatak nem bírt az esővel, s olyannyira megáradt, hogy még a hálószobában is mellig ért a víz. Amit tudtunk, kihordtunk az udvarra, de a bútorok többsége meg a könyvek mind elvesztek.A rettenetes éjszakát követően Kun Lajos és felesége beköltözött a helyi általános iskola egyik tantermébe. Tudták azonban, hogy ideiglenes menedéküket szeptemberben vissza kell adniuk a diákoknak.– Néhány nappal a tanítás megkezdése előtt sikerült megegyeznünk a biztosítóval, és megvettük ezt a szép kis parasztházat egymillió-négyszázezer forintért. Nekünk tetszik a tornác, a bejárat és az ablakok is, ezért nem akarjuk átalakítani.Ha a védettség miatti értékvesztés kerül szóba, Kunék akkor is csak a fejüket ingatják. Szerintük szó sincs elértéktelenedésről, sőt állítják, hogy akik a nagyvárosokból kitelepülnek, azok kifejezetten keresik a régi parasztházakat.– Nem mindenki értette meg a rendelet lényegét – összegzi az elmúlt hetek eseményeit Kun Lajosné –, és sokan azt sem érzik, hogy a falu érdeke a mi érdekünk is. És ha ezt most elrontjuk, abban mi, ludasiak leszünk a ludasok.