A bajnok

Szombat este a müncheni profi bokszgálán világbajnoki címet szerzett Kovács István több ezer magyar fiatal álmát váltotta valóra – verekedős utcagyerekét és elkényeztetett sztárocskákét, nagymenőkét és roma fiatalokét. Az egyik müncheni napilap, a Tageszeitung azt írta róla, hogy Kovács Magyarországon népi hős.Hát persze, hogy népi hős, Kokó a nép egyszerű fia, hiszen Budapesten a Pongrácz telepen nőtt fel. Márpedig ott csak az erősebb marad felül, ott, kint az utcán egyszerűen működik az élet, az erősebb győz, a gyengébb kikap, mert az utóbbit megverik. Néhány jól irányzott, ám nem az edzőtermekben tanított módon kivitelezeztt jobbegyenessel bírják egymást jobb belátásra az energiájukat levezetni képtelen ifjak. Kokó fiatalabb éveiben is elcsattant néhány pofon, adott is, kapott is – akárcsak a hétvégi véres csatában, de általában ő nyert. Azaz: ettől kezdve akár afféle szirupos, érzelmektől túltengő amerikai sztori is lehetne az övé, ám itt alighanem többről van szó.A kommunizmus romjain újjáépítkező, olykor a múlt század végi, e század eleji vadhajtásos kapitalizmust idéző nehéz hétköznapjainkban kellenek a fogódzkodók, a sikerorientált, az eredményért bármilyen verejtékesen megdolgozni hajlandó, célba érő példaképek. Akik tapossák az ösvényt, akiknek elhihetjük, hogy semmi sem lehetetlen, csak akarni és tenni kell. Az értelmes és a kitartó munka mindenki számára meghozza a gyümölcsét, az álmok nem maradnak álmok.A magyar sportélet berkeiből sűrűn elhangzik az a kifogás, hogy az állam kivonult a sportból, hagyja elsorvadni az évtizedekig jól működött műhelyeket, nem nyújt segítő kezet a végveszélybe került szövetségeknek, kluboknak, a megélhetésüket nehezen biztosító sportolóknak. A kritika érthető, csak nem elfogadható: a struktúra valóban átalakult a múlthoz képest, a sportvezetők ugyanis hozzászoktak, hogy az állam pénzét úgy szórták, ahogy kedvük tartotta, most viszont aki támogat, az ellenőriz is, el kell számolni minden forinttal, eredményt kell produkálni, sportolókat, sőt sportembereket kell nevelni, olyanokat, akikre mindig, mindenhol büszkék lehetünk. Kokó is amatőrök között kezdte, a málló vakolatú, kopottas EVIG-csarnokban, a nem éppen gazdagon bútorozott, izzadtságszagú öltözőben. Ám a legfontosabb, hogy hitt magában, tudta: amit és ahogy csinál, az úgy jó, soha nem adta fel, és egyszer ennek az akkoriban a kívülálló számára mégiscsak kilátástalan küzdelemnek ő lesz a győztese. Szántó Imre, Kokó korábbi edzője, a magyar ökölvívó-válogatott szövetségi kapitánya szokta mondani, hogy Kokó bajnok. Csak így egyszerűen, bajnok. Ám ebben sokkal több van annál, mint ami elsőre látszik, vagy hallik. Vannak nagy győztesek, de Kokó bajnok. Szántó szerint nemcsak a tehetsége és a kemény edzések miatt, hanem azért, mert Kokó minden cselekedete tudatos – a ringben is, akkor is, amikor éppen a fején csattan egy balhorog.Kokó tudatos, ha úgy tetszik, profi. Mert Kovács István nem elsősorban attól profi, hogy a hivatásosok táborában keresi a kenyérrevalót, hanem azért futhatott be ilyen látványos karriert a hivatásosok között három év alatt, mert már amatőrkorában is profi volt – a mentalitása, a gondolkodása. Nos, Kovács István elsősorban emiatt követendő példakép.