Amerikától Európa felé fordul a Kreml

A birodalmi ambícióktól való szabadulást, valamint a nemzeti érdekek világos körvonalazását emelte ki a múlt év végén Vlagyimir Putyin az orosz külpolitika prioritásaiként. Az orosz elnök hozzátette: az érdekek érvényesítésekor nem szabad „szégyenlősnek” lenni. Ezzel összhangban Putyin külpolitikájának első évéről a szakértők egyöntetűen megállapítják, hogy – a korábbiakhoz képest – az elnök korának és energiájának megfelelő kezdeményezőkészség és pragmatizmus jellemezte azt. Igaz, teszik hozzá, ma mindez még a nehézkességből, a modernizálódás megkésettségéből adódó régi gondolkodással párosul.Talán a legszembetűnőbb változás az orosz külpolitikában, hogy Jelcinnel szemben a Kreml mostani lakója képes ellenállni az amerikai nyomásnak, megváltoztatva ezzel az orosz–amerikai kapcsolatok dinamikáját. Sőt, ahogy Putyin mind nagyobb távolságot tart Washingtonnal szemben, úgy közeledik Európához. E nyitás jelei közül kiemelkedik a feltűnően jó német kapcsolat, London „meghódítása”, az Európai Unióval kötött, a gázszállítások megkétszerezéséről szóló és a modern csúcstechnológia, valamint a tőke importját célzó, nagy jelentőségű szerződés, de a NATO főtitkárának moszkvai látogatása is. Az elmúlt évekhez képest tehát a Kreml érezhetően kevésbé vonzódik Amerikához, mindez azonban nem jelent elhidegülést. Még akkor sem, ha Washingtonban most sokan ijedten azt mondják – a Clinton-érát hibáztatva ezért –, hogy Oroszország elveszett Amerika számára. A pragmatizusból eredően Moszkva ugyanis nemcsak az Európai Unió és az Egyesült Államok között fel-felbukkanó érdekellentéteket használja ki időnként, de kompromiszszumokra is képes. Így például a korábbiakkal ellentétben a Kreml kész áttekinteni az új amerikai elnökkel a rakétaelhárító rendszerek problémáját. Moszkvai szakértők egyébként, köztük Jevgenyij Kozsokin, a Stratégiai Kutatások Intézetének igazgatója – aláhúzva, hogy az amerikai terv felborítja az eddigi egyensúlyt, lenullázza több ország nukleáris potenciálját is, és így csökkenti ezen államokban a biztonsági érzését – úgy véli: Washingtonnal, a hagyományokhoz híven, könnyebb lesz megtalálni a közös hangot a republikánus kormányzás alatt.Az új orosz külpolitika másik szembeötlő vonása, hogy – mint azt egy olasz lap, az Il Sole 24 Ore írja – „gátlástalan gyakorlatiassággal” szövi nemzetközi kapcsolatait. Ha az orosz gazdaságnak az az érdeke, hogy nukleáris technológiájának piaca legyen, akkor nem habozik az Egyesült Államok „fekete listáján” szereplő Irán felé fordulni, de mint Jurij Fjodorov, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének (IMO) professzora fogalmazott, a gazdasági érdekeket követve viszszatér oda is – így Kubába és Irakba –, ahol számára „megpuhított, szántott föld van”.Szergej Karaganov a Moszkovszkije Novosztyiban közölt írásában megállapítja az orosz külpolitika hosszú idő után először regisztrálható, elmúlt évi sikereit, de óva int a „húr túlfeszítésétől”. A moszkvai Európa Intézet igazgató-helyettese kiemeli, hogy Putyin az orosz és a nemzetközi elit szeme előtt változott át a „bojárok választott bábjából” Oroszország vitathatatlan vezetőjévé, s egy csapásra elhárította az elszigeteltség fenyegető veszélyét. Évek óta először fordul elő, hogy nem úgy néznek az orosz elnökre, s Oroszországra, mint ördögre vagy szánalmas bohócra. A szakértő azonban megjegyzi azt is, hogy ezek után mintha a diplomaták fejébe szállt volna kissé a dicsőség – a helyeslendő pragmatizmus ellenére sem látszik igazán a stratégiai irányvonal. Karaganov a Kínához, Iránhoz, Kubához Belorussziához való látványos közeledést, a szerinte is valóban szörnyű Gore–Csernomirgyin-szerződés felrúgását említve figyelmeztet arra is, hogy a túlzott keménykedés Moszkva mostani ereje mellett visszaüthet. Nem szabad elfelejteni: a pályán továbbra is az Egyesült Államok a legerősebb játékos. A gazdasági érdekeket követő külpolitizálás talán legmarkánsabb moszkvai híve nem felejti el megemlíteni azt sem, hogy a véleménye szerint legfontosabb téren egyelőre alig történt előrelépés. Oroszország még nem képes az újjászületéshez, a lakosság életszínvonalának növeléséhez elengedhetetlen lépésekre, így arra sem, hogy bekapcsolódjék az új gazdasági áramlatokba. Alig érinti meg az információs forradalom, kevés a külföldi befektetés. Mint írja, hasznos a geopolitikai bástyák megerősítése, ám ez nem helyettesítheti a geoökonómiai célokat. Mint állítja, óriási hiba lenne, ha az olajárrobbanásból keletkezett tartalékokat az ország nem használná fel a modernizációra.A NATO bővítésével, a jugoszláviai bombázásokkal vagy a belgrádi hatalomváltással meghaladottá vált Primakov-doktrína utáni orosz külpolitika legkomolyabb rövid távú kihívásai között a szakértők a már említettekhez fűződő kapcsolatok további normalizálását és a bővítésnek a volt Szovjetunió határainál történő megállítását nevezik. Ezzel hozhatók összefüggésbe a kalinyingrádi atomfegyver-telepítésről felröppent hírek is. Mint Lev Klepackij, a külügyminisztérium stratégiai tervezőosztályának helyettes vezetője aláhúzta, a további bővítés nem indokolt, mert Európában ma nincs katonai fenyegetés, s egy ilyen esetleges lépésre a katonai egyensúly fenntartásáért Moszkva kénytelen lenne válaszolni. Mindezt Jurij Fjodorov azzal egészíti ki, hogy rendezni kell a kalinyingrádi körzet uniós bővítést is érintő helyzetét – garantálni az exklávé és az ország többi része közötti tranzitot –, ezenkívül égetően fontos feladat 2003 előtt az adósságok átütemezése, valamint a déli határok mentén fenyegető, instabilitással járó veszély elhárítása. A FÁK-beli együttműködéssel és a határon kívül élő 25-28 milliós orosz ajkú lakosság helyzetével foglalkozó parlamenti bizottság alelnökeként Vjacseszlav Irgunov, a Jabloko képviselője kiemeli az úgynevezett „közel külföldön” folytatott határozottabb politizálást, és az ottani oroszok jogainak védelme érdekében a befolyás erősítését. Tény, hogy a sok tekintetben mindinkább regionális hatalommá váló Oroszország megnövekedett külpolitikai aktivitása a leghatékonyabban e térségben figyelhető meg. Ennek fontosságát hangsúlyozza Vlagyimir Rukavisnyikov politológus is. Mint mondja, ennek semmi köze a birodalmi álomhoz – egyébként is legfeljebb nosztalgiáról lehet beszélni –, amelyet oly gyakran említenek manapság az orosz biztonságpolitikával kapcsolatban.Úgy véli, a térségben két tradicionális geopolitikai erő egymásnak feszülése figyelhető meg, s mint megjegyzi, a NATO-val szembeni nyugati front ma ugyanott húzódik, ahová 1917-ben szorították vissza Oroszországot.