Az Akadémiai Kiadó egykori fantomja

Nem vette át a könyvtárosoknak járó Szinnyei-díjat, mert úgy gondolta, az elismeréseknek megvan a maguk ideje. Ha túl későn érkeznek, sértésnek minősülnek. Huszonnégy lexikonkötetével rekorder a szakmában, és jelenlegi nehéz helyzetében legfeljebb csak reménykedik abban, hogy egyszer elkészülhet a Magyar írók élete és munkái című, a világon egyedülálló kulturális értéket képviselő mű harmadik sorozata is: a Viczián.Nehéz ember Viczián János, mint mindenki, aki makacsul nem hajlandó engedni a minőségből. Erről tanúskodik a kacskaringós pályavonal, amely végül is elvezette a lexikonkészítéshez. Ebben pedig, senki nem vitatja, valóban utolérhetetlen.– Békéscsabán születtem 1940. augusztus 8-án. Nem voltam különösebben jó tanuló, a gimnáziumban csak a földrajz és a történelem érdekelt. Elmúltam tizenhat éves, így 1956. november 1-jén felvettek a Nemzetőrségbe. November 4-én reggel negyed kilenckor azután feltartott kézzel jöttem ki a békéscsabai polgári iskolából, amely akkor a Nemzetőrség laktanyája volt. Bántódásunk nem esett, csak megmotoztak minket. Velem egy jóképű mongol foglalkozott, aki megnézte, majd elvette az órámat, és cserébe a markomba tette a sajátját. Jó óra volt, tizenöt évig járt. Akkor ezt a gesztust annak tulajdonítottam, hogy megérezte a Kelet iránti vonzalmamat, és azt is, hogy sorstársak vagyunk. Én pedig rádöbbentem arra, hogy a kiskatonák nem feltétlenül ugyanazt vallják, amit a főnökeik.– Lettek-e következményei a nemzetőrködésnek?– Az érettségi után talán emiatt is jöttem el Békéscsabáról Budapestre. Két hétig voltam kárpitostanuló – mert apám kárpitos volt, és beprotezsált egy szövetkezetbe –, de valójában jogra készültem. Amikor azonban Nagy Imrét felakasztották, úgy gondoltam, nem akarok ebben a jogrendben jogász lenni. Egy évig forgalmi gyakornok voltam a Magyar Postánál, majd másfél évig bakelitpréselő betanított munkás három műszakban a Kontaktában. 1960 szeptemberében bekerültem az ELTE-re könyvtár–történelem szakos hallgatónak. Három év alatt háromszor jelentettek fel nacionalista, soviniszta, irredenta izgatásért, úgyhogy világossá vált, nem maradhatok az évfolyamon. Választhattam: vagy levéltárosnak tanulok tovább – a középkori történelem azonban nem érdekelt –, vagy megyek tudományos szocializmus szakra. Ez utóbbi mellett döntöttem. Hamar elkövettem az újabb baklövést: a csehszlovákiai magyarok kitelepítéséről olvastam fel egy kollégámmal közösen írt dolgozatunkat. Persze megint feljelentettek. Glatz Ferenc húzott ki a bajból, aki akkor KISZ-titkár volt.– Ilyen előzmények után nem lehetett könnyű elhelyezkednie.– Az volt a határozat, hogy vidékre kell mennem. Felajánlottak egy dunaújvárosi főiskolai és egy pécsi egyetemi oktatói állást, de mindkettőt visszautasítottam. Nem volt kedvem tanítani. Így maradt a könyvtárellátó vállalatnál a számlázás, ami nem tartott tovább két hónapnál, azután Salgó professzor beajánlott a Szabó Ervin Könyvtárba könyvtárosnak. Kispestre, majd Budára kerültem a fiókkönyvtárba, közben gyűjtöttem az anyagot a doktori disszertációmhoz az egyetemi diákmozgalmakról. Meggyőződésem volt ugyanis, hogy a polgári fejlődésben meghatározó szerepet játszottak az egyesületek. Budát elhagyva a Magyar Rádió tömegkommunikációs központjába kerültem könyvtárosnak, de két hónapnál tovább nem bírtam, majd öt évet töltöttem el az Építésügyi Tájékoztatási Központban könyvtárosként és irodalmi szerkesztőként. Mivel sok dolgom itt nem volt, nekikezdtem a magyar egyetemi és főiskolai történeti lexikon készítésének. Ehhez elkészítettem a magyar diáksajtó bibliográfiáját, amely 1978-ben meg is jelent. Máig úgy gondolom, hogy egyedülálló adatokat tartalmaz. A lexikont azonban kudarcaim közé sorolom, mert nem készült el.– Az életrajzában most bukkan fel először a lexikonkészítés iránti érdeklődés. Az egyetemi évek alatt jött rá ennek az ízére?– Engem az egyetemen egyetlen dolog érdekelt, az, hogy el akartam végezni. Meglepett, milyen gyenge felkészültségűek a kollégáim. A tudományos szocializmus szakon arra voltam kíváncsi, hogyan tudják megmagyarázni, hogy a mennyiség átcsap minőségbe. Máig sem értem, hogyan lehet az anyagi világban rosszból jó.– Hogyan tudott végül kívülről bekerülni a szentélybe, az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségébe?– Megismertem Kicsi Sándort, a szerkesztőség vezetőjét, aki megtudta, mivel foglalkozom éppen, és megkérdezte, nem csatlakoznék-e az Új magyar lexikon szerkesztőihez. Ez volt az a munka, amelyet szívesen vállaltam. És Kicsi Sándor a főnökeim közül az egyetlen ember, akitől nemcsak szakmai ismereteket, de emberséget is tanultam. Másfél évig voltam külsős. Főállásban 1975 novemberétől 1979 júliusáig dolgoztam ott, egészen a kirúgásomig.– Nehéz megérteni, hogyan sikerült az amúgy is úgynevezett rossz káderekből verbuválódott társaságból úgy kilógnia, hogy magára vonta a főnökök haragját.– A nagylexikon készítését 1977-ben leállították, hogy tovább alakítsák a koncepciót. Hogy az újabb pártdöntésig kitöltsük az időt, Szerdahelyi István kérésére belekezdtünk egy kortárs magyar irodalmi lexikon készítésébe. Elvállaltam, hogy összeszedem a nyugati magyarokat. El is készítettem a listámat, és kérdőíveket küldtem szét abban a meggyőződésben, hogy a lexikon adat- és ismerettár, így nem szempont az, kinek milyen színű a haja és a szeme. A botrány akkor tört ki, amikor Habsburg Ottó és Borbándi Gyula válaszolt a kérdőívre. Én lettem az Akadémiai Kiadó fantomja, aki be akarja csempészni a falak közé a fasizmust.– A botrány épületen belül maradt, vagy magasabbra is csapott?– Nem volt egyszerű velem a helyzet, mivel nem sokkal korábban szakszervezeti bizalmivá neveztek ki. Így az azonnali hatályú menesztésem érvénytelen volt. Másfél évig tartott a huzavona, miközben munkát hivatalosan nem végezhettem. A kiadó vezetése vizsgálóbizottságot hívott össze, és volt szerkesztőségi gyűlés is, amelyen Köpeczi Béla húzta le a keresztvizet rólam és Kicsi Sándorról. Végül igazi bolsevik módon zárták le az ügyet: közölték velem, ha már kirúgni nem tudnak, akkor vagy megyek prospektusokat szerkeszteni, vagy képszerkesztő lehetek. Mindkét ajánlatot visszautasítottam, és fellebbeztem a pártközpontba Óvári elvtárshoz. Behívattak. Ott volt módomban elolvasni azt a kézzel írott levelet, amelyet Márta Ferenc, az Akadémia akkori főtitkára küldött Bernáth György egykori partizánnak, a kiadó igazgatójának. Ebben az állt, hogy engem mindenképpen el kell távolítani a szerkesztőségből. Azóta sem sikerült az ott látott vaskossá duzzadt dossziémat megszereznem.– Ismét az utcán volt tehát. Ilyenkor rendre érkezik egy jótevő?– Tudtam, hogy ezzel a priusszal nem lesz egyszerű munkát találnom. Ezért közöltem, vagy feljelentem a kiadót azokért a törvénysértésekért, amelyeket velem szemben elkövettek, vagy hajlandók áthelyezni. Így kerültem ösztöndíjjal az Akadémiai Könyvtárba. Ott kezdtem el gyűjteni a Magyar életrajzi adattár céduláit, amelyeket ma a dolgozószobámban őrzök. Több mint százezer cédula azoknak a személyeknek a születési és halálozási adataival, akik valamilyen lexikonban életrajzzal szerepelnek. Ezt az anyagot máig nagyon jól tudom használni a Gulyás kiegészítéséhez.– Itt el is érkeztünk a főműhöz, amelyhez végül is ez a kacskaringós életút elvezette. Gulyás Pál, aki Szinnyei József nagyszerű lexikonát, a Magyar írók élete és munkáit folytatta, az Akadémiára hagyta a céduláit. Gulyás a szocialista tudománypolitika szempontjából káros munkát végzett, így a lexikon készítését – mivel nem fért hozzá anyagokhoz, könyvekhez – nem tudta befejezni. Viczián János pedig az Akadémiai Könyvtárban rátalált a Gulyás-hagyatékra.– Gulyás Pál hat kötetet jelentetett meg. A többi anyaga a céduláin maradt, és ezeket a könyvtárban gyakran használták a kutatók. A rossz minőségű papírdarabokat pusztulás fenyegette. Győzködni kezdtem tehát Rózsa Györgyöt, a könyvtár főigazgatóját, hogy legalább fénymásoljuk le a cédulákat. Ezek után kezdtem neki annak, hogy a cédulákon lévő adatokat lexikonszócikké formáljam. Mostanáig megjelent újabb tizenkét kötet, az M betű végig, ezeket már én írtam, szerkesztettem, és kéziratban áll az anyag az S betűig.– Miért halad ilyen lassan a munka?– Nem könnyű kiigazodni a cédulákon. El kell tudni olvasni őket, tisztában kell lenni a kortörténettel, így például azzal, hogy melyik korban melyik intézményt hogy hívták. Ki kell igazodni az utalásokon, életrajzokat kell írni a nevekhez.– Mivel támogatja ezt az értékmentő és értékteremtő munkát az Akadémia?– Az ösztöndíjam folyósítása 1996 végéig tartott, amikor is Rózsa György nyugdíjba ment, és Engel Pál lett a könyvtár igazgatója. Engel felmondott nekem, így 1997 januárjától augusztusig munkanélküli-segélyen voltam, azóta pedig nyugdíjas vagyok. Most éppen patthelyzet van, mivel az Országos Kiemelt Tudományos Kutatási Program, amelytől kaptam támogatást, megszűnt, pontosabban átkerült a kulturális minisztériumhoz. Ott pedig még nem döntöttek. Most tehát önszorgalomból folytatom a munkát. 1948 tavaszán egyébként egy kisgazda-képviselő százezer forintot szavaztatott meg Gulyásnak a képviselőkkel a Magyar írók élete és munkái folytatására. Ez a pénz a fordulat évében eltűnt. Én mindezt 1989-ben megírtam Bartha Ferenc akkori jegybankelnöknek, Szűrös Mátyásnak, majd később Torgyán Józsefnek, Hámori Józsefnek, Áder Jánosnak és Csurka Istvánnak. Hámori miniszter úrtól kaptam ötszázezer forintot, Csurka Istvántól egy szép levelet, a többiektől választ sem. Az ötszázezer forint nem fedezi egyetlen Gulyás-kötet kiadását, azt pedig az Argumentum Kiadó csak úgy vállalja, ha nem kerül pénzébe. A szép levél helyett pedig azt vártam volna, hogy Csurka képviselő úr figyelmeztesse a parlamentet a mulasztására. Négykötetnyi anyag van jelenleg kéziratban. Attól félek, hogy nem tudom a munkát befejezni. A nyugdíjam télen hat-nyolc, nyáron három-négyezer forinttal kevesebb, mint a rezsim. Ezért kénytelen vagyok mással pénzt keresni. Nagyon várom, hogy ezt az ügyet felkarolják a minisztériumban, hisz a Szinnyei-lexikon és folytatása, a Gulyás a világon egyedülálló nemcsak tartalmát, de szemléletmódját, módszerét tekintve is. Nincsenek benne jelzők, felesleges szövegek.– Ehhez fogható adattár nem sok létezik.– Legfeljebb a nyomdokain haladó Szendrey–Szentiványi Magyar művészeti lexikona, amelynek egyetlen kötete jelent meg 1914-ben, Deák Gyula 1942-ben kiadott Polgári iskolai író-tanárok lexikona című munkája, valamint A századvég magyarsága című ki kicsoda lexikon két kötete és a Magyar katolikus lexikon. Előbbinek készítője, utóbbinak társszerkesztője vagyok.– Megállapíthatjuk tehát, hogy nincs túl nagy véleménye a kollégák teljesítményéről.– A helyzet az elmúlt évtizedben sem változott. Azok, akiknek hivatalból kellene ismerniük a lexikonokat, nem tudnak róluk semmit. Pontosabban ugyanazt tanítják, mint ennek előtte, csak most nem mondják a Gulyás-lexikonról hogy elfogult és reakciós.– A lexikonpiac azonban – ha nem is virágzik – folyamatosan újabb kötetekkel bővül. Évekkel ezelőtt ön is részt vett egy vállalkozásban, a Révai Nagy Lexikonának folytatásába kezdtek. Hamarosan kiderült azonban, hogy amit ön szeretne, az igen messze áll a kiadói elképzelésektől.– A szerkesztői felfogás ma nem az adatközlésre, hanem a kereskedelmi forgalomra koncentrálódik. Kiírogatják a régi, hibás lexikonszócikkeket, azokból lesz az új adattár. A Magyar katolikus lexikon címszavainak hatvan százaléka új, olyan, amelyik egyetlen hazai lexikonban sem szerepel, ráadásul minden szócikkhez irodalmat közlünk. Számomra a lexikon pontosság és minőség, nem pedig piaci áru. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy a saját vagyonomat a Gulyásra áldozzam, ezért szeretném, ha megfizetnék a munkámat. És ha hagynának dolgozni. Amikor erre a beszélgetésre készültem, elhatároztam, hogy elmondom a nagy kudarcaimat. Hátha valakinek ötletet adok. Az egyik kudarcom, hogy nem sikerült lexikonbarát társaságot összehoznom, vagy ilyen kongresszust rendeznem, amelyen el lehetne magyarázni azoknak, akik ezzel foglalkoznak, hogy ugyanannyi munkával lehetne jót is csinálni. Nem sikerült a magyar oktatás ezeréves évfordulójára elérni, hogy a középiskolák, egyetemek és főiskolák kiadják végzetteik név- és adatsorát. Ennek hiánya minden lexikonkészítőt megoldhatatlan feladatok elé állít, valamint mindenki azt mond, amit akar. Terveim között szerepelt a hetvenes évek óta egy Böngésző című folyóirat megjelentetése, amelyben csak adatsorok lennének, és szívügyem volt szintén a magyar csángólexikon megjelentetése. Erre sem volt pénz.– Lesz-e a Szinnyei- és a Gulyás- után Viczián-sorozat?– Amíg élek, gyűjtöm hozzá az anyagot. De előbb be kell fejeznem a Gulyást. A katolikus lexikon életrajzi szócikkeit azonban úgy formálom, hogy azok átültethetők legyenek a Magyar írók élete és munkái harmadik sorozatába.– Elődei minden írásmű szerzőjét lexikonba gyűjtötték. Nem lehetetlen-e folytatni egy ilyen vállalkozást a végtelenné vált nyilvánosság korában?– Az általuk kidolgozott szerkesztési elv olyan, amelyikkel kezelhetővé válik még ez a hatalmas anyag is. Ettől tökéletes.