Egy napló, gyönyörű, színes betűkkel

A kislány anyja csak állt az iskola kerítésénél, a gyerek kezét szorította, és legszívesebben csontjait törte volna annak a három másiknak, aki vörös képpel rondaságokat kiabált utánuk. Aztán mégsem szólt. Otthon sem, a férjének, csak a matekot magyarázta kicsit csendesebben, mint szokta. Az ő gyönyörű, egyetlen kislányának. Akiről mindenki tudta az iskolában, hogy a korrekciós osztályba jár.Néhány év múlva, miután írni is megtanult, a kislány levelezni kezdett, ha már korabeli barátokat maga körül nem talált. Leginkább Irkutszk környékére, mert az orosz nyelvet, azt nagyon szerette. Egyszer az egyik kislány meg is látogatta, de azóta sem találkoztak, pedig ő is pesti volt.Úgyhogy Juli azóta inkább csak a naplóját írja. Minden este, pontosan és gyönyörű, színes betűkkel.Bár néha elég fáradt, mire sötétedéskor hazaér, mert Juli már dolgozik. Igaz, nem a szakmájában, pedig a dísznövénykertészetet – mást nem lehetett – alaposan kitanulta. De az apukája azt mondta, nem biztonságos, hogy parkfenntartóként, hajnaltól napnyugtáig, mindenféle idegen férfiakkal dolgozzon együtt. Úgyhogy inkább hivatalsegédnek állt, az egyik egyetemre. Persze, azt mindenki tudja, hogy Juli nagyon szépen takarít, csak egy kicsit lassabban, mint a többiek. Nem is haragszanak rá ezért, vagy legalábbis nem sokan. De erről ő nem tehet, sokkal inkább a gyógyszerek.Mert időközben Juli epilepsziás lett. Azóta egy kicsit meg is változott, mert mindig attól fél, hogy rosszul lesz. Pedig eddig csak kétszer jött a nagy roham, hogy elveszítette az öntudatát. És főleg attól fél, hogy legközelebb mások is meglátják, a kollégái például, és akkor már nem fogják szeretni. Ezért azt mondják, inkább ne is írjuk ki a főiskola nevét. Mert persze elfogadták ott Julit, de mégis. Jobb az ilyesmit nem deklarálni. Hogy a gyerek epilepsziás. Az előző helyéről úgyis menni kellett, bár nem a betegsége miatt. Csak Juli nem akarta sehogy sem, azt mondja, azért, mert nagyon rossz érzés a kilépőlapot kitölteni és azt mindenkivel aláíratni. Így hát inkább elintézte – egészen egyedül –, hogy a főiskola egy másik tanszékén takaríthasson. Sőt, néhány hónapja igazi szerződést is kötöttek vele. De azért Juli anyja néha legszívesebben berohanna a munkahelyére. Mint annak idején az iskolába. De nem teheti, hiszen a lánya ott nem kisgyerek, hanem felnőtt nő. Munkavállaló.Juli nemsokára harmincéves, és egyre jobban érzi magát. Főleg azóta, mióta az Epi Klub tagja lett. Pedig a kőbányai Liget utca bizony nem a világ közepe, Nagykovácsi határától meg különösen messzire esik. Juli mégis minden pénteken keresztülszeli a várost, hogy odaérjen. És keresztülutazzák a többiek is, az Epi Klub tagjai, hogy hetente egyszer két órára a Támasz Alapítványtól kölcsönkapott kis szobában találkozhassanak.Péntek az a nap, amikor mindannyian kénytelenek erőt venni jól begyakorolt félelmeiken. Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy az utcára lépjen az ember, ha a fejében állandóan ott motoszkál: mi lesz, ha utolér a nagyroham? De szerencsére, a nagyroham legtöbbjüket ritkán látogatja. Amikor az ember nem bírja elmondani a köré gyűlőknek: nem részeg vagyok, és nem is drogos. Csupáncsak epilepsziás. Ugyanolyan leszek, mint ti, amikor véget ér, és leporoltam magam. Meg miután ellátták a sérüléseimet, mert bizony az is megtörténhet, hogy az ember összetöri magát. Vagy elviszik a táskáját a segítőkészek. Marika azt mondja, a rohamnál is rosszabb a szemekben bujkáló rémület. A megvetés. Meg az elutasítás, amikor a munkára jelentkező elmondja: epilepsziás. Ez a legeslegrosszabb. Ilyesmiről is szó esik a klubban, de persze ennél sokkal vidámabb dolgokról is. Meg álmokról. A Zsuzsiéról például, aki húsz évig dolgozott úgy, hogy senki sem vette észre betegségét. Leszázalékolása óta angol nyelvet tanul, hogy majd a nála sokkal betegebbeknek taníthassa.Nekem az orvosaim a barátaim, mondja Juli, és nem is barátkozik ő másokkal. Persze, az Epi Klub vezetője, Sitku Vali kivételével. Meg a klub tagjai is. Julinak rengeteg a dolga, főleg a jegyzőkönyv vezetésével. Mert a jegyzőkönyv megjelenik az Epilapban. És Julinak más cikkei is, kirándulásokról meg a papagájokról, és erre bizony nagyon büszke. Persze, jó lenne már találni valakit, akivel egy kicsit másként, felnőttesebben barátkozhatna. Mert azt tudja, Erzsikének például sikerült. Jóskával megszerették egymást, gyerekük született, egészséges. Azóta persze ritkábban járnak a klubba, de ez érthető, egy ilyen apró gyerekkel.Juli tulajdonképpen szerencsés. Munkahelye van, társasága, talán élettársat is talál. De a szülei sohasem szállnak ugyanarra a repülőgépre, ha munkájuk külföldre szólítja őket. Azt mondják, azért, hogy Julinak legalább egyikük minél tovább megmaradjon.