Gyógyító közösség a drogtanyán

Egyszerűen csak drogtanyának nevezi a köznép a Szőreg és Deszk határában található kábítószer-elvonó intézetet. A festői környezetben, kukoricaföldek és az erdő szélén lévő – csaknem hat kilométerre a lakott területtől – szegedi ifjúsági drogcentrum rehabilitációs intézetének csak annyi köze van a narkózáshoz, hogy huszonkét lakója valamikor kábítószeren élt, de már nem drogozik. A maga nemében nevezetes a hely, Magyarországon egyedülálló intézet, a terápiás közösség elvén működik. Az amerikai modellt az európai viszonyokhoz idomították. A pusztai drogtanyához hasonló intézmény mindössze negyven található a világon, eszmei központjuk New York, egyébként az intézet a szegedi önkormányzat tulajdona, és a város mellett fenntartója a társadalombiztosítási igazgatóság. Lakója az lehet, aki legalább két-három éve – főleg – heroinfüggő, és önként vállalja az egyéves terápiát.Az intézetben nincs orvos, pszichológus. Ők a háttérben, Szegeden szerkesztik a programokat. Öntörvényű a közösség, demokratikus, de kőkemény szabályok mellett szervezi mindennapjait. Még arról is szavazással döntöttek, hogy róluk riport jelenhessen meg. Ha akadt volna ellenvélemény, akkor a többiek nem állnak szóba velem. A gyógyulási arány világszínvonalú, felmérések szerint a hét éve működő intézetből távozók egyharmada soha többet nem narkózott, a másik harmad csak néha fanyalodott a drogra, és a fennmaradó rész visszaeső.Latyakos, sáros úton zötyög a terepjáró, mert a tanya télen a kukoricaföldek közötti úton autóval, gyalogosan szinte megközelíthetetlen. Nem is lehet útról beszélni, inkább dűlő az, amelynek tengelyakasztó sarában a Niva is pörög, forog, elakad, de mennie kell, mert viszi az ebédet. Köldökzsinórt jelent ez az autó, a rádiótelefon mellett az egyetlen kapocs, ami a külvilággal összeköti a rehabilitációs intézetet. A tanya elnevezés nem igazán helyénvaló, mert egy régi gazdaépület mellé húzott fel az önkormányzat olyan lakóházat, amely inkább diákotthonra hasonlít. Luxus nincs, de a ház minden szempontból összkomfortos, a kertben sportpályák sorakoznak, a kétszintes épületben pedig a két-három személyes lakószobák mellett zene-, kondi- és tanácskozóterem, ebédlő is van. Huszonkét személy kényelmesen elfér. Állandósult ez a telt ház, ilyen intézményből több is elkelne ezen a vidéken, hiszen csak Szegeden ezer-háromezer fiatal drogozik rendszeresen.Az utolsó lehetőségMegismerhetem az intézet valamennyi lakóját, a tanácskozóterembe hívja össze őket Nagy Alíz munkatárs. Korábban ő is évekig a kábítószer rabja volt, és itt szokott le a drogról. Most gyógyultan támogatja a segítségre szorulókat. Bemutatja a ház legújabb lakóját, a harminckét éves Andrást, aki már több elvonóhelyet is megjárt Németországban és Olaszországban. Szülei egy vagyont fizettek ki a kezelésére, de mégis visszaesett. Riportalanyaim inkognitóját azért nem fedem fel, mert nem szeretném megakadályozni viszszailleszkedésüket a társadalomba. Az egyik gyógyult kábítószer-élvezőt egy év pincéri munka után nemrég elbocsátotta az étterem tulajdonosa, mert megtudta, hogy egy évig volt azon a helyen, amelyről most a riportot írom. Az angolul, franciául és arabul folyékonyan beszélő András sem örülne annak, ha munkatársai felfedeznék mostani tartózkodási helyét. Interjúalanyom bejárta a fél világot és nemcsak azért, hogy leszokjon a heroinról.– Ez az utolsó esély arra, hogy talpra álljak. Budapesti vagyok, és azért jöttem vidékre, mert nagyon jókat hallottam az itteni gyógyító módszerről. Tizennyolc évesen kaptam rá a heroinra, de most megfogadtam, ha nem jövök rendbe, akkor elmegyek Ázsiába meghalni.– Miért oda?– Mert ott nem keresnének.András eddigi élete egy kalandregény. Huszonévesen az egyik magyar pénzintézet tisztviselőjeként rövid idő alatt hetvenmillió forintot keresett. Olyan címekre helyezte ki a kölcsönöket, ahonnan tíz százalékot visszakapott zsebbe.– Teljesen szabályos volt az ügylet, csak az számított benne csavarnak, hogy elfogadtam a csúszópénzt. A hatalmas summát nem egyszerre, hanem folyamatosan kaptam, de el is költöttem narkóra. Előfordult, hogy egyetlen nap alatt hetven-nyolcvanezer forint értékű heroint fogyasztottam. Amikor a munkahelyemről kirúgtak és a lakásomat is pénzzé tettem, úgy éreztem, ölni tudnék, hogy anyaghoz jussak. De ekkor már nagyon beteg voltam.– Az milyen állapotot jelentett?– Ha jól belőttem magam, barátaim nem tudták eldönteni, mentőt vagy halottaskocsit hívjanak. Az orvosok többször hoztak vissza a halálból. Szüleim végső kétségbeesésükben vittek először Olaszországba, ahol havonta háromezer dollárért kezeltek, majd Németországba, ott csaknem húszezer márkát költöttek rám. Az elvonókúra után két évig tiszta tudtam maradni, de mivel Pest tele van dílerekkel, a sokadik csábításnak nem álltam ellen, visszaestem. A gyógyulás egyik fontos titka, hogy nem szabad visszamenni abba a környezetbe, ahol valaki drogozott.András megfogadta, amint talpra áll, Franciaországba utazik, és ott kezd majd új életet. Elvégzi a nemzetközi műkincskereskedő tanfolyamot, de azért Pesttel sem szakít végleg, üzletrésze maradt egy fővárosi kávéházban, és magyarországi vállalkozását ott folytathatja. Andrással azonban nem történik semmi különleges a következő egy évben, csak rendszerbe foglalják az életét. Reggel fél hétkor kel, majd következik a tornázás és a csoportos beszélgetések. Ezeknek számtalan fajtájuk létezik, mindegyiknek az a célja, hogy a társak jól kivesézzék egymást. Ezután dolgozni kell, jó időben a kertben végeznek mezőgazdasági munkát, télen bent a házban foglalatoskodnak. Ebéd után ismét társalognak, de már kisebb közösségekben. Ezek a csoportfoglalkozások tematikusak, működik önéletrajzi, színházi és egyéb csoport. Fél hattól a tizenegy órai lámpaoltásig kötetlen a program. Ez a napi penzum. Azt a huszonnégy éves Feri mondja el, hogy ettől miképp lehet leszokni a drogozásról. Ő néhány hét múlva végleg távozik az intézetből.– Tizennégy évesen kezdtem füvezni, aztán tizennyolc évesen szoktam rá a heroinra. Hét éven át a poklok poklát jártam. Itt az a jó, hogy nem vagyunk egyedül a gondjainkkal, lelkileg erősítjük egymást. Kinn, a nagyvilágban senki nem értette meg a problémámat. Ha valaki megtudta, hogy drogozok, úgy nézett rám, mint a leprásra. Az a világ eltaszított. Itt egymásba kapaszkodva tudunk ellenállni a rossz szokásnak. Szavakkal nem is tudnám kifejezni azt az érzést, amit az jelent, hogy a gondok kiiktatásával erősödik az akaratunk. Remélem, sikerül szakácsként elhelyezkedni, és előbb-utóbb családot is alapítok.Nagy Alíz kiselőadást tart nekem a közösség nevelő szerepéről. Hiszek neki, mert őt ez már meggyógyította.– Képzelje el, milyen kellemetlen az embernek, ha egy éven keresztül naponta az arcába vágják a gyengéit. És itt ez történik. Ebben a körben mindenki őszinte egymáshoz. Azért hisznek egymásnak, mert azonos gondjaik vannak. Csak így lehet a másikra támaszkodni a nagyon súlyos kérdésekben.– Öntől kérnek tanácsot?– Igen, de én nem szeretek tanácsot adni, csak kérdezek és rávilágítok a gondokra. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan lehet megváltoztatni az akaratot. Szerintem ez a titka ennek a helynek. Itt nincs gyógyszer, nincs semmilyen segédeszköz, csak az őszinte beszéd.Csak fiataloknakEz a terápia valóban csodát tesz. Az intézet lakói közül néhányan főiskolára, egyetemre iratkoztak be, de van, aki az érettségire készül. A huszonkét lakónak három alapszabályt soha nem szabad felrúgnia, mert akkor elbocsátják. Ez pedig a drog-, szex- és erőszakmentes élet. Kissé meglepődöm az egyik tiltáson, hiszen a gyógyításra önként jelentkezők tizennyolc és harmincöt év közötti fiatalok, és a szexuális absztinenciát ebben a körben furcsállom. Rá is kérdezek a házirend kényes pontjára, hiszen elképzelhetetlennek tartom, hogy ezt a tiltást a fiatalok képesek betartani. A huszonnyolc éves Krisztina, aki már nyolc hónapot töltött el itt, magyarázatot ad az érdekes helyzetről.– Csak az intézetben tilos a szex. Minden héten kimehetünk, és kinn nem érvényes ez a házszabály. Ha engednénk a házon belüli érzelmi kapcsolatok kibontakozását, akkor kuplerájjá válna a hely. Nagyon okos intézkedés, mert érzelmileg nem zavar meg senkit egy lehetséges belső kapcsolat. Csak így nyílik mód arra, hogy mindenki a teljes lelki erejét mozgósítsa a gyógyulásra.– Önnek se hiányzik egy intim viszony?– Nekem az a célom, hogy a drogról végleg leszokjak. Nyolc évig éltem heroinon. A halál küszöbén voltam. És egyedül nem lehet leszokni. Amikor idejöttem, nehezen teltek az első hetek, úgy éreztem, rám szakad az ég. Mindenem fájt. Gyűlöltem magam. Rosszul voltam. Az a magány, ami a kinti életben mindig kínzott, amikor a narkóról le akartam szokni, itt nem jelentkezett. A nehéz helyzetben jöttek a társak, és csak beszéltek, beszéltek, beszéltek. Nélkülük nem jutottam volna túl a holtponton.A harmincöt éves Béla a korelnök. A házirend szerint nála idősebbet az intézmény nem fogadhat. Béla hat hónapja a terápia részese, és sajnálja, hogy a negyven-ötven évesek számára ez a lehetőség nem létezik. Nem is fojtja magába a szót.– Kint, az életben megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a nálamnál korosabbak milyen nagy számban drogoznak. Legalább olyan arányban, mint a fiatalok. Ugyanaz a kitaszítottság vár rájuk, mint a tizen- és huszonévesekre.– Mit ért kitaszítottság alatt?– A teljes közönyt. Mert közönyös a család, a barát, a kolléga. Amint megtudják valakiről, hogy drogos, szinte szóba se állnak vele. Ezért gyógyító erejű az a lelki segítség, ami itt tapasztalható. A nálamnál idősebbek kimaradnak ebből a terápiából, és szinte menthetetlenek lesznek.Nagy Alíz összehozott egy teljes csoportos beszélgetést. A huszonkét fiatal többsége azt mondta, ha kinn, a nagyvilágban találtak volna egy olyan szigetet, ahol időben segítséget kapnak, akkor nem válnak heroinfüggővé. Arra a kérdésre, hogy miért nem kaptak megfelelő támogatást másoktól, az alábbi válaszokat adták.– Még édesanyám sem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy drogozok. Nagyon megijedt és eltávolodott tőlem.– Inkább haragudtak rám, mint sajnáltak a hozzátartozóim, amikor megtudták, hogy heroinfüggő lettem.– Az első leszoktató kúra után a mamám azt mondta, úgysem fog sikerülni, menthetetlen vagyok. Teljesen elidegenedett tőlem.Hatmilliós számlaTöbbnyire egy hullámhosszon mozogtak a vélemények. Azért sem ütköztem meg ezen, mert úgy láttam, a drogosok többsége szeretethiányban szenved. Lehet, hogy emiatt válnak a halált hozó szenvedély rabjává is, de ez már egy egészen más kérdés. Ott, a pusztán szembesültem azzal a helyzettel, hogy a szeretet képes gyógyító közösséggé kovácsolni néhány embert vagy akár egy egész csoportot. Egy ilyen társaság gyógyítása nem jár horribilis kiadással. Az intézet fenntartása évi huszonkétmillió forintjába kerül az államnak, és emellett megspórol százhúszmilliót. A különleges számjátékba az intézetvezető, Talabér György avat be, aki a közép-európai terápiás közösségek szövetségének alelnöke is.– Egy drogos naponta tizenöt-húszezer forint értékű kábítószert fogyaszt. Sokan ezt az anyagot erőszakkal, bűnözéssel szerzik meg. Tehát a bűnügyi költségek is hozzájönnek. Ezen az alapon ki merem jelenteni, hogy egy drogosra évi hatmillió forintos számla jut. Ezzel szemben az intézetünk évi költségvetése kijön négy drogos fogyasztásából, pontosabban annak megtakarításából, és akkor még a gyógyító hatásról, a társadalom egyéb szempontjairól nem is beszéltem. Ezt a terápiás közösséget tartom a leghatékonyabb és a legolcsóbb gyógymódnak, de hogy hány ilyen intézetre lenne szükség, azt nem tudom megmondani.– Külföldön is így számolnak?– Nemzetközi találkozót évente rendezünk, ahová nemcsak a vezetők mennek el, hanem a terápiás közösség tagjai is. Az idén Lengyelországban jöttünk össze, és valamennyien hegyet másztunk. Ezek a találkozók alkalmasak arra, hogy együtt beszéljük meg, kell-e változtatni a napirenden, a házirenden, a terápiás módszereken. Ugyanis negyven országban azonos a metódus. Amiben valamennyien egyetértünk: programunk alapján nem látszik reménytelennek a kábítószer elleni küzdelem.