Hatalomérvényesítés arrogancia nélkül

Az Egyesült Államoknak kifejezetten nehéz meghatároznia „nemzeti érdekeit” a Szovjetunió, a szovjet befolyási övezet hiányában. Nem igazán tudjuk, hogy miként is gondolkodjunk arról, mi következik az Egyesült Államok és a Szovjetunió szembenállása után. Ez világosan látszik abból is, hogy erre a korszakra folyamatosan csak a „hidegháború utáni” időszakként utalunk. Az ilyen jellegű átalakulási szakaszok rendkívül fontosak, hiszen ezek különböző stratégiai lehetőséget kínálnak. Az ilyen képlékeny periódusokban meg lehet határozni egy jövendő világ körvonalait. Nyilvánvaló tehát, hogy milyen hatalmas jelentősége van egy-egy ilyen pillanatnak – írja lapunknak közlésre bocsátott cikkében Condolezza Rice, az amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója.Napjainkban Oroszország teljesen más kihívást jelent az Egyesült Államoknak. Oroszországnak ugyanis még megvan a nagyhatalmi lét nagyon sok tulajdonsága: nagy lélekszámú lakosság, hatalmas terület és jelentős katonai potenciál. Ezt azonban semmissé teheti az ország gazdasági gyengesége és a nemzeti identitás problémája. Moszkva elkötelezettséget érez arra, hogy előtérbe tolja magát a világ ügyeiben, és ezt gyakran teszi úgy, hogy közben veszélyezteti és fenyegeti az amerikai érdekeket. Ezt a képletet tovább bonyolítja Oroszország saját belső átalakulása, amelynek sikerét egyébként az Egyesült Államok is szívesen látná.A régi szovjet rendszer összeomlott és a demokratikus fejlődés során a demokrácia bizonyos alapelvei már a helyükre kerültek. Az emberek szabadon elmondhatják véleményüket, arra szavazhatnak, akire akarnak, és (a legtöbb esetben) a hitélet is szabadon gyakorolható. A demokrácia bizonyos elemei azonban még nem intézményesültek.Oroszország gazdasági gondjai és a legfelsőbb köreit is behálózó korrupció ismertek. Az ország gazdasága nem vált teljesen piacgazdasággá, csak valami hasonlóvá kezdett átalakulni. Széles körben elterjedt a barterkereskedelem, a bankok nem igazán bankokként működtek, rubelmilliárdokat menekítenek ki külföldre, vagy rejtegetnek otthon a matracokban. A bizarr privatizációs mesterkedések, amelyekből alaposan meggazdagodott néhány úgynevezett reformer, középkori színekkel „gazdagították” az orosz gazdaságot.Az Egyesült Államok külpolitikájának nagy problémája éppen az volt, és emiatt bukott meg a Clinton-kormányzat Oroszország-politikája, mert folyamatosan Jelcin elnököt és a körülötte lévő, reformernek tartott embereket karolta fel. Az világos, hogy az Egyesült Államoknak Oroszország államfőjével kellett tárgyalnia, és az elnök éppen Borisz Jelcin volt. Ám az Egyesült Államok által a demokráciának és a gazdasági reformoknak nyújtott támogatás egyszerűen Jelcin támogatásává vált. Az Egyesült Államok gyakorlatilag anélkül igazolta a reformok megvalósulását, hogy azok valóban megvalósultak volna, és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy újabb és újabb pénzek áramoljanak Oroszországba a komoly változások bizonyítéka nélkül is.Most már mutatkoznak az gazdaság éledésének jelei. Az 1998 augusztusában bekövetkezett pénzügyi csőd az import kiváltására ösztönözte Oroszországot, és nőtt a hazai termelés. Az olajár növekedése is segített. Ezek azonban még csak rövid távú javulást hoztak. Egyáltalán nincs egyetértés Amerikában és Európában azzal kapcsolatban, mi a következő teendő Oroszországgal. A csalódással végződött várakozások, az úgynevezett „Oroszország-fásultság” érzése a Clinton-kormányzat által az oroszokkal szembeni kedélyes stílus közvetlen következménye.Oroszország gazdaságának jövője az oroszok kezében van. Az ország nincs híján a vagyonnak, beleértve a természeti kincseket és a tanult lakosságot. Csak Oroszországon múlik, hogy képes lesz-e szerkezeti reformokat végrehajtani. Ezen belül is külön figyelmet kell fordítania az adószabályok érvényesülésére, és akkor a befektetők (külföldiek és belföldiek) biztosítják majd a szükséges tőkét a gazdasági növekedéshez. Azokhoz a kulturális változásokhoz, amelyek elengedhetetlenül szükségesek egy működő civil társadalom és piacgazdaság fennmaradásához, még akár egy generációnyi időre is szükség lehet. Ebben a folyamatban nagy segítséget jelenthet a Nyugat nyitottsága az orosz emberek, különösen a fiatalok felé. Az is rendkívül fontos, hogy kapcsolatok épüljenek ki Oroszország különböző régióinak vezetésével, hiszen ezekben a régiókban a gazdasági ügyek intézése és a társadalompolitika nagymértékben független Moszkvától. Ugyanakkor az Egyesült Államok külpolitikájának koncentrálnia kell Oroszország legfőbb biztonsági kérdéseire. Először: fel kell ismerni, hogy az Egyesült Államok biztonságára nem egy erős Oroszország jelent igazi fenyegetést, hanem Oroszország gyengesége és belső zavarai. Ez feltételezi azt, hogy kiemelt figyelmet kell fordítani az orosz nukleáris erő és a tartalékok biztonságára. Másodszor: Washingtonnak átfogó megbeszéléseket kell kezdeményeznie Moszkvával a nukleáris fenyegetettség megváltozásáról.Az orosz elrettentő erő magától értetődően az Egyesült Államok nukleáris arzenálja ellen irányul és ez fordítva is igaz. Ez a tény nem teszi szükségessé, hogy tovább is fennmaradjon egy olyan szerződés, amely már közel harmincéves, és az Egyesült Államok és a Szovjetunió szembenállásán alapuló kapcsolatrendszer emléke. Az ABN-szerződés megkötésekor az a szándék vezérelte a feleket, hogy megakadályozzák a másik fél nemzeti rakétavédelmi rendszerének kiépítését a hidegháborús időszak biztonságpolitikai viszonyai közepette. Manapság alapvetően az Irakból vagy Észak-Koreából kiinduló nukleáris fenyegetés és a nukleáris fegyverek elterjedése, azok illetéktelen forgalmazása okozza a legfőbb aggodalmakat a világ számára. Az is tény, hogy Moszkva közelebb fekszik ezekhez a fenyegetést jelentő térségekhez, mint Washington. Lehetővé kellene tenni, hogy párbeszédet folytassunk az oroszokkal a világot fenyegető veszélyek megváltozott környezetéről, az általuk erre adható válaszokról, a stratégiai támadó erők és a védelem telepítésének viszonyáról. Ehhez kapcsolódva: Moszkvának meg kell értenie, hogy az ilyen jellegű technológiákból és információkból annak függvényében részesülhetnek, hogy mennyire lesznek képesek megakadályozni a tömegpusztító fegyverek célba juttatását lehetővé tevő ballisztikus rakéták és technológiák továbbadását. Ez a mai napig problematikusnak tűnik. Őrültség lenne az utolsó részletig megosztani Moszkvával a védelmi technológiákat, ha azok kiszivárognának, vagy azokat szándékosan éppen olyan országokba szállítanák, amelyekkel szemben védekezik Amerika.Végül az Egyesült Államoknak el kell ismernie, hogy Oroszország nagyhatalom és az USA-nak mindig lesznek olyan érdekei, amelyek miatt konfliktusba kerülnek egymással, és mindig lesznek olyan érdekei is, amelyek egybeesnek majd Oroszországéval. Ezen közben Amerikának arrogancia nélkül kell gyakorolnia hatalmát. Érdekeit pedig erőfitogatatás és hetvenkedés nélkül kell érvényesítenie. Ez volt az Egyesült Államok különleges szerepe a múltban is és ennek is kell lennie az új évszázadba lépve is.