Hivatal és hit

A hivatalok különfélék. Van a társadalom rendjéről, a törvények betartásáról, az élet élhetőségéről gondoskodó jó hivatal. És bármily különös, van a társadalom rendjét felforgató, a törvényeket megtagadó, az ember létét megkeserítő, rossz, gonosz hivatal is. Hinni azonban egyikben sem kell. A Római Birodalom császárai közül azért váltak többen őrült zsarnokká, mert az igazságot mindenáron földi birodalmukon belül, hivataluk révén akarták megtalálni. Pedig az európai civilizáció alapjait megteremtő egykori birodalom a jó hivatal megtestesítője volt. Századunk totális diktatúráinak, ezeknek a gonosz hivataloknak a létrehozóit, a gonoszság intézményesítőit azonban nem a hit sajnálatos és végzetes kisiklása, hanem dühös szellemellenességük, az igazság iránti teljes érdektelenségük vezette. Velük kapcsolatban ezért fölösleges szépelgés őrültségről vagy zsarnokságról beszélni. Akit a gyűlölet és az irigység vezet, semmiben sem hisz, így azt a hibát sem követheti el, hogy saját hivatalában akarjon hinni.Ezt a hibát mi követjük el napról napra, akik az igazság szellemi erejében még mindig nem eléggé hiszünk, és magunkat azzal a megnyugtató mesével kecsegtetjük, hogy a civilizáció, a demokrácia intézményeitől, a jó hivataltól várható az igazság érvényesülése. Már rég nincsenek olyan császárok, akik ne értenék, hogy birodalmuk lehetőségei nem korlátlanok, és az igazság nem e világból való. A jó hivatal képviselői kétezer év alatt megtanulták erőfeszítéseiket ésszerű, gyakorlatias keretek között tartani. Az egykori dilemma mégsem vesztette el időszerűségét, mert az emberek kishitűen máig óvakodnak attól, hogy sorsukat kizárólag az igazság szellemi erejére bízzák. Fogyatékos hitük, felemás gondolkodásuk a legutóbbi időkig kielégítő volt. Csak a gonoszság, a dühös szellemellenesség huszadik századi intézményesülése mutatta meg, hogy a hit, az igazság kérdését többé nem szabad összekeverni a hivatali ügyekkel. A kétértelmű helyzetet többé nem lehet fenntartani, a hivatal, a hatalom szellemi teljesítőképességéhez fűzött ábrándokat halaszthatatlanul föl kell adni.Vörösmarty Mihály egykori szónoki kérdésére ma azt a választ kell adnunk: csak könyvek által, csak a személyes, a szemlélődő, a szellemi természetű megértés erejével ment a világ előbbre. Zseniális hivatalok és hivatalnokok nincsenek. A leghelyénvalóbb intézkedés, a társadalom intézményeinek legszakszerűbb átalakítása csak arra jó, hogy az eredményeket rögzítse, az emberi létezést a szellemileg elért színvonalon tartsa. A jó hivatal intézkedései nélkülözhetetlenek, és elmaradásuk esetén a társadalom rendje megbomlik. De csak a bürokrata gondolja, hogy a nap az általa bevezetett szabályok szerint kel fel és nyugszik le. Az állampolgár viszont alattvalóvá fokozza le magát, ha hitének teljesülését, üdvözülését a hivataltól várja.Mint minden embernek, a hivatalnoknak is hinnie kell. Természetesen nem hivatalában, hanem az igazságtól megvilágított személyisége önállóságában. Gyenge hivatalnok az, aki személyiségét föladva hivatali előírások mögé bújik. A hivatalnok önfeladását azonban manapság nem csupán személyes gyávasága magyarázza. Előidézik azok az indokolatlan elvárások is, amelyek az állampolgárok kishitűségéből táplálkoznak, és a hivatalnokot arra késztetik, hogy a megbízható, gyakorlatias működés szabályait megsértse, intézkedései jelentőségét eltúlozza. Nem vitás, ha az így kialakult görcsös feszültségtől megszabadul, és a szakszerűség meg a személyes feladatvállalás határát szabadon vonhatja meg, a hivatalnok többet tehet a személyes igazság érdekében. Kulcshelyzetben azonban nem ő, hanem az egyszerűnek mondott állampolgár van, aki a társadalmi gépezet működtetése helyett létének szellemi alapjait hivatott szem előtt tartani.Mihail Bulgakov közismert regényében a Mester Pilátusról, a gyenge hivatalnokról ír regényt, aki gyávának bizonyult, nem mert az igazság pártjára állni. Az evangéliumi történet örök érvényű igazsága a huszadik századi előadásban időszerű jelentést kap. A gonosz hivatal szorításában vergődő író feloldozza hősét, Júdea hajdani helytartóját, a jó hivatal képviselőjét, aki nem akart az igazságnak ártani, és tette súlyát világosan belátta, vétkét töredelmesen megbánta. Előadásában a hangsúly nem azon van, hogy a Római Birodalom fogyatékos igazságfölfogását kihasználó, gonosz emberek az igazat a törvény kezére adják. Bulgakov regényében a történet értelme az, hogy az igazság erejében még mindig nem eléggé hívő emberek bűnbakot keresnek, és az igazság színről színre látásának halasztódásáért a hivatalt hibáztatják. Téveszméjük ad lehetőséget arra, hogy az igazság bajnokának tüntessék föl magukat azok, akik apokaliptikus századunkban a társadalom gyökeres felforgatását meghirdették, és a gonoszságot intézményesítették.Mint egykor Franz Kafka világában – Bulgakov Moszkvájával ellentétben –, ma ismét rejtőzködik a gonosz hivatal. Fullasztó padlásszobákban, hátsó lépcsőkön és félreeső lomtárakban folytatja tevékenységét. Nyílt hatalmi igényeinek megtörését követően társadalmunkban hideg polgárháború folyik, mert a rendszerváltozásnak mondott átalakulás nem lehetett képes a totális társadalomátalakítás dühös szellemellenessége után tiszta helyzetet teremteni. A demokrácia jó hivatalának intézkedései szellemi hajtóanyag híján lépten-nyomon elakadnak. Vadonatúj és a maguk nemében kifogástalan szerkezetei gyakran köhögősen, üresjáratban pörögnek. A gonosz hivatallal szembeforduló új demokrácia az igazságot mindenek elé helyező híveit intézményesen nem támogathatja, mert a demokrácia korábbi formáival ellentétben ma hit és hivatal részleges összekapcsolása sem engedhető meg. Az igazság vállalása azonban intézményes támogatás híján nem lehet eredményes mindaddig, amíg az igazságot csak kevesek vallják föltétlenül. A demokrácia tehát az igazság föltétlen vállalását általánossá tevő szellemi megújulás nélkül nem szilárdulhat meg. A gonoszság intézményesülésének tanulságai alapján és a hideg polgárháború megszüntetése érdekében el kell érnünk, hogy az igazság mindenek elé helyezése a gondolkodás és a magatartás általános mércéjévé váljon.A jó ügy buzgó, ám csüggedésre hajlamos híveit arra szokás emlékeztetni, hogy Isten malmai lassan őrölnek. E jó szándékú és gyakran hasznos biztatás könnyen félreértést szülhet. Aki megfogadja, esetleg úgy gondolja, hogy a malmok működése azért biztos, mert Isten magára vállalja az esendő ember erejét meghaladó feladatok megoldását. Nem helyes azonban föltételeznünk, hogy a történelem malmaiban – mint az ember fölé magasodó, tőle elidegenedett hatalom – Isten a molnár. Aligha kétséges: az embernek kell az Isten által rárótt feladathoz felnőnie. Mivel emberségünk szellemi megalapozású, egyikünk számára sem eleve lehetetlen gondolkodásunkat és tetteinket a személyes igazsághoz igazítani. A történelem, e néha gyötrelmesen hosszadalmasnak tűnő folyamat értelme abban áll, hogy gyengeségünket tekintetbe véve fokozatosan hozzásegít személyes lehetőségeink megvalósításához. Az ész okkal utasítja el az isteni erő mágikus kiáradásával kapcsolatos fantasztikus képzeteket. A csodában hinni mégis szükséges, hiszen – ismert gyengéink miatt – személyes lehetőségeink megvalósulása maga a csoda.A diktatúra rossz és a demokrácia jó hivatala, valamint az egykori Római Birodalom intézményei mellett a hivatal az egyházak szervezete is. Hinni nem csupán az előzőekben, az utóbbiban sem szükséges. De ahogy a múltban a társadalmi intézmények vonatkozásában nem különült el egymástól világosan hivatal és hit, lévén az egyházi hivatal szintén emberi intézmény, nem vált el egyértelműen az egyház vonatkozásában sem. II. János Pál a katolikus egyház nevében bocsánatot kért azokért a tévedésekért és bűnökért, amelyeket egyházának intézményei a múltban elkövettek. Sokan e bocsánatkérésben megkésett és erőtlen gesztust látnak. Mások – meglehetősen képtelenül – arra következtetnek belőle, hogy az egyház intézménye és a diktatúra gonosz hivatala lényegében nem különbözik egymástól.A pápai bocsánatkérés minden bizonnyal nem elsősorban erkölcsi, jogi, diplomáciai vagy politikai értelemben értendő, jelentése mindenekelőtt szellemi természetű. Nem múltbeli események értelmét igyekszik meghatározni – különös tekintettel időszerű érdekekre –, hanem a figyelmet magukra vonó esetekre emlékeztetve, a hívő megértés útjait egyengeti. Ha híveinek a gondolkodás szabadságát megadó mai egyház sem tekinti intézményeit az igazság letéteményesének, még inkább elvárható, hogy a társadalmi intézményeket se igyekezzünk a népboldogítás biztosítékának föltüntetni. De ahogy a pápai bocsánatkérés sem arról akarta a híveket felvilágosítani, hogy a földi intézmények ingatagsága miatt ki vannak szolgáltatva a véletlen szeszélyének, a demokratának sem szabad elkeserednie amiatt, hogy igaz törekvéseit a jó hivatal nem kedvezményezi. Mind a demokratát, mind a keresztényt arra kötelezi a hite, hogy bármely korábbi lehetőség megszűnésében egy másik, az addiginál nagyobb és fölemelőbb történelmi lehetőség megnyilatkozását keresse.