Jó magyar-e a finnugor magyar?

Ezt a kérdést tette fel a Magyar Nemzet január 13-i számában Pomozi Péter. A válasz véleményem szerint az alábbi: jó magyar az, aki minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy nemzetét felemelje, annak életét segítse, embertársait szereti, gyámolítja, ha arra van szükség. Így tehát a finnugor magyar is tud jó magyar lenni, és a nem finnugor is tud rossz hazafiként viselkedni. De fordítva is.Az a tény, hogy őstörténet-kutatásunk ma ott tart, ahol tart, nem kis részben köszönhető a finnugoristáknak. Az a nagyvonalúság, ahogyan Pomozi Péter lekezeli az ellentétes vélemény képviselőit, nem túl tudományos: „Mert mi értelme kardot rántani, ha a másik fél nem ismeri a vívókonvenció alapjait?” Sajnos ma valóban így ítélik meg a hivatalosnak számító finnugor kutatók a velük nem azonos nézeteket vallókat. Nézzük meg azonban egy kicsit Pomozi Péter állításait.Ma már valóban nem az a kérdés, hogy a magyar nyelv rokon-e a finnugornak nevezett nyelvekkel, hiszen az egyezések bizonyítottak. Az, amit Cey-Bert Róbert Gyula állít, hogy a finnugoristák tudatosan össze akarják keverni – s így egybe akarják mosni – a genetikai rokonság és a nyelvrokonság fogalmát, sajnos gyakran igaz.Bár a legtöbb mű elején kiemelik azt, hogy a kettő nem ugyanaz, a művek szemlélete erősen árulkodik arról, hogy a szerző sem tartja ezen alapelveket szem előtt, s az írásában a kettőt gyakran igyekszik azonosítani – még ha ezt nem is mondja nyíltan ki. A másik erősen visszás megjegyzése az, hogy „finnugor volt viszont Árpád népe részben genetikailag is”. Ebben a visszásság véleményem szerint nem az, hogy nem lett volna a honfoglaló magyarságban finnugor elem, hanem a részben szó. Ez ugyanis azt sugallja, hogy nem is kis mértékben. Pomozi Péter elfelejtette a konkrét adatot megemlíteni, s talán nem is véletlenül. Mérvadó régészeink, antropológusaink szerint ugyanis ez a szám még az öt százalékot sem érhette el. Ugyanakkor élesen rámutattak arra, hogy a belső-ázsiai embertan kategória jóval 60 százalék felett van. Ha ez így van, akkor talán nem lenne felesleges megvizsgálni azt, hogyan jutott ez a zömében belső-ázsiai etnikum a paleonibérid népességből kialakult finnugorok nyelvéhez.„Annak, hogy egy altáji nyelvet beszélő etnikum nyelvcsere útján jutott volna finnugor eredetű magyar anyanyelvhez, a történeti, nyelvészeti és régészeti tények ellentmondanak” – írja a szerző. Azt azonban sajnos elfelejti leírni, hogy akkor a nyilvánvaló ellentmondás mivel is magyarázható. S ebben látom én a mai magyar történetírás feladatát. A szembeszökő ellentét logikus kiküszöbölésében. Meg kellene tehát próbálni tisztázni, hogy a törökös–mongolos etnikum milyen úton-módon tehetett szert finnugor nyelvre. Mint láttuk, ezt mint nyelvcserét Pomozi sem tudja elképzelni. Véleményem szerint ez a törökös–mongolos (talán még inkább előtörökös–előmongolos) etnikum az, amelynek hatására a ma finnugornak nevezett nyelvek a mai formájukban kialakulhattak. Mindenesetre ez a hipotézis ésszerűbbnek látszik, mint ennek a fordítottja.Bollók Ádám (Békés)