Jobbjában kard, a fején korona

Beszélgetésre invitáltam a közszeretetnek örvendő Búza Barna szobrászművészt. A téli fényben szikrázó Városligetben találkoztunk. Figyeltem, ahogy közeledik: ruganyos léptekkel, szálegyenesen. Kissé mintha töprengő lenne a tekintete, a múlt század hangulata árad belőle. 1910. december 30-án született Vésztőn, de sarkadinak vallja magát, ahová gyermekkorában költözött a szüleivel. Nagyapja patkolókovács volt, apja Ferenczy Károly festő tanítványa. Ő a Képzőművészeti Akadémia hallgatója, aki minden díjat megnyert a főiskolán.Nem akármilyen század tapasztalatainak élő tanúja. Huszonöt évesen került a római Collegium Hungaricumba, ahol Ferruccio Ferrazzi mester megismertette a szobrászművészet minden titkával, szépségével. Amikor a második világháború borzalmaiból szabadulva Budapest pusztulását látta, fogadalmat tett, hogy élete végéig a város sebeinek gyógyításán fáradozik. Nyomban bekapcsolódott az elnöki palota tatarozásának munkálataiba, ő végezte az oszlopok díszeinek felújítását.– Emlékszik még, hogyan kezdődött?– Shvoy püspöktől kaptam a megbízatást, hogy faragjam meg diófából a keresztutat, így láttam hozzá a tizenhárom stáció megalkotásához. Megszállottként faragtam a Golgotára menő Krisztus minden mozdulatát, fájdalmát, üzenetét. Azóta ennek a munkámnak minden egyes darabját műemlékké nyilvánították, és a székesfehérvári koronázó templomban őrzik. Később én végeztem el a Szentháromság-szoborkompozíció rekonstruálását, amely ma a Mátyás-templom előtt áll.Összeszámolni is nehéz lenne, hány nagyszerű műalkotása díszíti Budapest és más vidéki városok tereit. Nagy értékű emlékműként tartják számon a Kazincbarcikán felállított lovas szobrát, a sarkadi Szent István-szobrot és a második világháború áldozataira emlékeztető szobrot. Egy ülő parasztasszonyt ábrázol ez az alkotás, aki ölbe tett kézzel, múltba révülő tekintettel várja haza elesett fiait és férjét.Mindig a legnagyobb megértésben dolgozott és dolgozik ma is a különböző felekezetekkel. Szinte megszámlálhatatlan (csaknem száz) Krisztus-szobrot faragott. Bár református vallású, VI. Pál pápa aranyéremmel tüntette ki, és XI. Pius pápa is fogadta. Ő kapta később a megbízást Luther Márton szobrának megalkotására is. A szobor Budapesten a Bosnyák teret díszíti.– A Kálvin-szobor megalkotására hetven éve készülök – emlékezik a művész. – Már tizennyolc éves koromban elhatároztam, hogy megfaragom egyszer a nagy reformátor szobrát. Álmom azonban csak most vált valóra, a millennium évében, amikor lehetőség kínálkozott rá, hogy a református világtalálkozónak is méltó emléket állítsunk. Hiszek abban, hogy ez a szobor az örökkévalóságnak szól, mint minden hiteles művészi alkotás.A kilencvenesztendős Búza Barna azonban nem csak szobrok sokaságát álmodta és valósította meg élete során. Érméket is formáz, emlékműveket farag híres embereknek, plaketteket készít a közélet kiválóságairól. (Emlékművet állított Rákóczinak, Petőfinek, Mikes Kelemennek, Adynak, Aranynak.) Arra a kérésemre, hogy beszéljen terveiről, amelyeket az új évezredben szeretne megvalósítani, sokáig hallgat.– Kilencvenesztendős vagyok, de úgy érzem, hogy még sok munka vár rám. Megálmodtam a Patrona Hungariae monumentális köztéri szobrát. Magyarország patrónusát, Szűz Máriát a gyerekkel három méter magas bronzalakban képzelem el. Kicsinyített mása már a műtermem asztalán áll, megvalósítására azonban egyelőre nincs anyagi fedezet. De én nem adom fel soha a reményt. Hogy milyen lesz ez a szobor? Úgy képzeltem el, hogy az impozáns nőalak a jobbjában Szent István kardját tartja, bal kezében a kisdedet. Fején pedig a korona ékeskedik. Ennek a koronának története van, hiszen a koronát eredetileg a kezében tartotta a Szűzanya. Így ábrázolták régen. Aztán egy reggel felfigyeltem egy rádióhírre. Arról számolt be, hogy a Rómába érkezett magyar zarándokok egy csoportja felkereste a pápát, s kérte, járuljon hozzá, hogy ezentúl a szent fejét díszítse a korona. Őszentsége ehhez hozzájárulását adta, s én már így szeretném ábrázolni: koronával a fején.– Ha elkészül vele, hol szeretné látni? Melyik köztéren?– Az új Nemzeti Színház előtt. Lélekben felkészültem a nagy munkára, már csak az anyagi része hiányzik, de remélem, az sem késik sokáig, és az új ezredév küszöbén hozzáláthatok a kivitelezéséhez. Lehet, hogy ez lesz az utolsó nagy nekirugaszkodásom? – hunyorít felém. – Nem adom fel, kilencven esztendő optimizmusa munkál bennem.– Mi a titka ennek a hitet sugárzó optimizmusnak?– Talán őseim génjei. A nagyapámé, a kovácsmesteré, az apámé, a festőé, az anyámé, aki felnevelt. Vagy lehet, hogy a zeneimádatom segített hozzá.Miután elköszönt, sokáig követtem a tekintetemmel ruganyos járását, daliás tartását. Olyan szaporán szedte a lábát, mint aki siet, nehogy lekésse a harmadik évezredet.