„Pokol ajtaja bezáratik...”

Az ősrégi archaikus népi imádságok műfaja önálló tudományterületként alig negyed évszázada került a hazai folklorisztika érdeklődésének homlokterébe. Kálmány Lajos, Bálint Sándor és mások után Erdélyi Zsuzsanna volt az a kutató, aki rálelt a kincset érő imádságokra, módszeresen gyűjteni kezdte őket, és 1970-ben előbb a szakmai, majd néhány éven belül a nagyközönség előtt is bebizonyította az „új” műfaj létjogosultságát. Egyszemélyes intézményként sok ezer összegyűjtött archaikus népi imával igazolta, hogy a műfaj egységes szövegtömbnek tekinthető. Számtalanszor megírták már legendává vált munkásságának kezdetét: mint döbbent rá 1968-ban somogyi körútján egy véletlen folytán a régmúlt időkbe vezető imádságokra, mint gyűjtötte évtizedeken keresztül szakadatlan lelkesedéssel és áhítatos buzgalommal, milyen szokatlan visszhangot és várakozást idézett elő a tudományos életben. A műfaj elfogadtatása pedig nem volt könnyű sem az egyházakon, sem a tudományon belül, de az ezrével fellelhető imádságok végül mindenkit meggyőztek. A nagyközönség először 1974-ben ismerkedhetett meg a szövegek töredékével. A hatalmas sikernek köszönhetően a kötet bővített változatát gyors egymásutánban 1976-ban és 1978-ban is megjelentették. 1991-ben a legszebb szövegeket lemezen is kiadták. A Hegyet hágék, lőtőt lépék (eredetileg az Új Írás közlésének címe) moldvai szöveg alliteráló sorkezdete mintegy műfaji jeggyé vált, a fokozott tempójú feltárás, a folyamatos közlés és értékelés a vallási néprajz iránti érdeklődés megnövekedését hozta magával. A népi imák fáradhatatlan kutatója az Európa-díj mellett megkapta a néprajztudomány legnagyobb nemzetközi elismerését, a Pitre-díjat és több más magyar kitünetést is. Az imádságok bővített kiadására mégis több mint húsz évet kellett várni, míg végül az ezredfordulón a pozsonyi Kalligram Kiadó 321, részben dallammal lejegyzett szöveget jelentetett meg.– Szövegfilológiai, folklorisztikai és néplélektani szempontból is szerettem volna láttatni a szövegeket, meg azt a lelkiséget – mondja Erdélyi Zsuzsanna –, amely nemzedékről nemzedékre hűen megőrizte ezeket az alkotásokat. Konzervatívabb közösségekben – főként az idősebbek – ma is őrzik az imákat, tavaly például az andocsi búcsúban találtam szép anyagot.– Az évek során Erdélyi Zsuzsanna révén egyedülálló imaadattárra tett szert a magyar folklorisztika. Kezdetektől állította, hogy a népi imádságok megléte nem magyar különlegesség, így számos összehasonlító vizsgálatot tett elméletének bizonyítására.– A magyar nyelvterület feltárása után a hazai nemzetiségek körében vizsgálódtam. A szlovákok, ruszinok, horvátok, szlovénok, szerbek, svábok, románok között mindenhol gyűjtöttem. Ezután Lengyelország és Németország következett, majd Olaszországban a helyszíni gyűjtéseken túl a nagy egyetemi könyvtárak és a Vatikáni Könyvtár bőséges forrásgyűjteménye. A legrégebbi imádságot egy XIII. századi bolognai kódexben találtam meg, de feltehetőleg korábban is élhettek már hasonló funkciójú szövegek... A kutatások megmutatták, hogy Európa-szerte elterjedt műfajról van szó, amelyet sajnos sehol nem kutattak és rendszereztek eléggé. Valahogy úgy esett, hogy én lettem a gazdája, én adtam ki elsőként antológiát a témában. Két évvel később a lengyelek is megjelentették a maguk kötetét, amelyben vegyesen találhatók ráolvasások, főleg a farkas elleni imádságok és archaikus népi imák. A szlovénok magyar példára 1983-ban jelentették meg antológiájukat Ljubljanában.– Az archaikus népi imák középpontjában Mária és Jézus kínszenvedése áll. A nagyheti események mély átélése jelenik meg bennük. Nem fordulnak kéréssel az Úrhoz, mégis imának tartják.– Éppen a téma, a szenvedéstörténet emelte őket imává. Krisztus szenvedésével gyakran oly mértékben azonosultak, hogy meg is könnyezték, sőt elsírták magukat. A verbalitás mellett a sírás, a kéztartás, a gesztusok generációkon át kódolódtak az imádkozókba, mindig ugyanazon a helyen sírják el magukat. Közben esetleg saját sorsukra, gyászukra, gyermekeikre gondolnak. Sok szövegben megtalálhatók a védekező motívumok, amelyek középkori felfogásból, szemléletből erednek. Hiszen az ilyen sorok, „mint Krisztus az ablakomon, Mária az ajtómon, Boldogasszony a tűzhelyemen, a négy sarokban a négy őrzőangyal, középen a szent kereszt” megvédenek az ártó, rontó erőktől, a gonosztól. Hisznek a záradékok állításában, az imádság révén szerzett kegyelemben. Őket hallgatva úgy érzem, mintha a messzi múltba mennék vissza.– Születésnapja alkalmából a pozsonyi Kalligram folyóirat 2001. évi január–februári összevont számát önnek szentelte, a Néprajzi Társaság 15-én, a Szent István Társulat 17-én ünnepi üléssel tiszteleg életműve előtt. Jelen lesznek a szakma kiválóságai, a rokon tudományterületek művelői. Vannak-e tanítványai, munkájának folytatói? A „Hegyet hágék” pozsonyi kiadásába határokon túli kollégák gyűjtéséből is vett fel anyagot.– Kezdetben azt hittem, velem együtt a népi ima kutatása is „elmúlik”. De vannak belső erők, az anyagnak sajátos energiája van. Időről időre jelentkeznek fiatal kutatók, akik folytatják a megkezdett munkát. Különösen a határon túli magyarok körében fontos, hogy gyűjtsenek az ottaniak, mert engem például Erdélyben indexre tettek. Könyvem betiltása után nem is mertem volna kutatni. A Dunántúlra áttelepült moldvaiaktól közvetett formában gyűjtöttem anyagot. Táncos Vilmos, kolozsvári kollégám járta be Moldvát, a politikai változások után az újkígyósi Harangozó Imre gyűjtött sokat. A Délvidéken Schilling István végzett kitűnő munkát. A gyűjtési felhívások ma is sokat segítenek, a legutóbbi, a felvidéki Reményben megjelent felhívásra számtalan szép imádság érkezett, sokat eláruló levelek kíséretében. Az idősek nagyon magukra hagyatottak, szinte belső kényszerként nyilatkoznak, a levelekben minden gondjukat, bajukat előtárják. Úgy tetszik, szükségük van arra, hogy valaki meghallgassa őket, együttérezzen velük. Hosszú levelezgetésünk eredményeként nemegyszer kerül elő ismeretlen, vagy alig ismert imádság. Az ilyenféle népi közreműködésnek bizony sokat köszönhetek.