Tallózó

The Washington PostPaul Levine, az alábbi cikk szerzője történelmet tanít a svéd Uppsala Egyetem holokauszt- és népirtástanulmányok intézetében. Jelenleg olyan könyvön dolgozik, amelynek témája Raoul Wallenberg és a svéd diplomácia tevékenysége Budapesten 1944–45-ben. Az alábbiakban a cikk csaknem teljes fordítása olvasható. A helyszűke miatt kimaradt részeket három ponttal (...) jelezzük.Miért emlékezik a világ oly buzgón Raoul Wallenbergre? Minden róla felmerülő új információ (...) azonnal újabb spekulációt eredményez eltűnése rejtélyes körülményeiről. Vajon miért bilincsel le bennünket Wallenberg? (...) Vajon ha nem tűnt volna el a szovjet süllyesztőben, és visszatér Stockholmba, hogy ott öregedjen meg, akkor is tiszteletet ébresztene bennünk?Wallenberg tagadhatatlanul a holokauszt hőse azért, amit Budapesten a zsidókért tett a második világháború idején. De tetteit és emberi méreteit eltorzította az idő, a ködös mítosz, amely körülveszi azóta, hogy 1945-ben a szovjetek letartóztatták, valamint a halálára és annak módjára vonatkozó, eltűnni nem akaró kérdőjelek. Több mint tíz éve, mióta kutatásokat végzek vele és a háború alatt a svéd diplomácia zsidómentő erőfeszítéseivel kapcsolatban, világossá vált, hogy Wallenberg tetteit miként magasztalták fel, amint múlt az idő. A holokauszt történelmének oktatójaként pedig tudom, hogy e mitologizáló hajlam meggátolhatja küldetésének és történelmi példájának erkölcsi fontosságát.A Raoul Wallenbergről született közismert történet a következő: a fiatal, újonc diplomatát a svéd kormány Budapestre küldi, hogy a magyarországi zsidókat Franklin D. Roosevelt elnök kérésére megmentse. Wallenbergről úgy tudják, hogy szembeszállt Adolf Eichmann-nal és hóhéraival, és így sikerült megakadályoznia azt, hogy az ország zsidóit összefogdossák és deportálják. Úgy írnak róla, mint aki személyesen viselt felelősséget Budapest több mint 200 ezer zsidó lakosának biztonságáért, és közvetlenül mentett meg több mint 70 ezer, a város gettójában reszkető zsidót. Ehhez általában hozzászámítják azt a 100 ezer zsidó lelket, amelyet személyes közbenjárásával mentett meg.Kétségtelenül romantikusan hangzik mindez, de a rendelkezésre álló történelmi dokumentumok alapján ez a zavaros história nemigen állja meg a helyét. Annak ellenére, hogy Wallenbergnek sokat sikerült elérnie, csupán egyetlen láncszem volt a zsidók megmentéséért munkálkodó svéd diplomáciában. 1942 novembere után, amikor a nácik Norvégia zsidó polgárainak csaknem felét az auschwitzi koncentrációs táborba deportálták, Svédország megkezdte diplomáciai védelmének kiterjesztését számos zsidóra és zsidó családra Európa-szerte, és gyakran elejét is vette a deportálásuknak. Budapesten svéd diplomaták igyekeztek a zsidókon segíteni, mielőtt az országot német „szövetségese” 1944 márciusában elfoglalta. Wallenberget csak azt követően küldték állomáshelyére, hogy a túlterhelt diplomaták segítséget kértek Stockholmtól, és az amerikai Háborús Menekültek Bizottsága – amelyet Roosevelt bízott meg azzal, hogy mentse meg a zsidókat – semleges nemzeteket kért fel magyarországi diplomáciai képviseletének erősítésére, hogy megakadályozza a németeket a zsidók elleni akciójukban.Amikor Wallenberg megérkezett, Eichmann már lecsapott a magyar vidéken élő zsidó lakosságra. 1944 májusának közepétől hét gyilkos héten keresztül a németek és magyar kollaboránsaik több mint 435 ezer zsidót deportáltak Lengyelországba. Olykor egyetlen nap alatt 12 ezret küldtek Auschwitzba. A semleges országok Budapesten állomásozó diplomatái semmit sem tudtak tenni, hogy a halál e jól olajozott gépezetét megállítsák. Horthy Miklós kormányzó volt az, aki végül is július 7-én utasítást adott a szállítmányok megállítására, amikor megértette, hogy mit tesz Eichmann, és így megmentette a budapesti zsidóságot a deportálástól. Wallenberg két nappal később érkezett. (...)Október 15-én a magyar fasiszta párt, a nyilaskeresztesek megdöntötték Horthy rendszerét, és Eichmann-nak újabb lehetősége nyílt arra, hogy Budapest zsidói után nyúljon. Röviddel azelőtt Wallenberg anyjának írt levelében azt ígérte, hogy hamarosan visszatér Stockholmba. Az események ilyen fordulata miatt azonban úgy határozott, hogy Budapesten marad, és ott segít a zsidókon, ahol tud. (...)Fontos megérteni, hogy azért tehette meg, amit tennie sikerült, mert diplomáciai státusa védelmet és cselekvési szabadságot biztosított számára. (...) Gyakran hagyta el a nagykövetség biztonságot nyújtó épületét, és ide-oda cikázott Budapesten, hogy zsidókat igyekezzen megmenteni a nyilaskeresztes bandáktól. Fenyegetett, kért és vitatkozott magyar és német katonákkal. Valódi és hamis svéd személyi igazolványokkal felszerelve... tartott ki amellett, hogy az okmányaival ellátott zsidók svéd állampolgárok. (...)Wallenberg erőfeszítése többtucatnyi, sőt több száz embert mentett meg. De tény, hogy míg egyes zsidókat sikerült megmentenie a deportálástól, azt nem tudta megakadályozni, hogy másokkal elinduljanak a szerelvények.Wallenberg a budapesti gettót sem „mentette” meg. Nem egy helyen olvasható, hogy August Schmidthuber német SS-tábornokot megfenyegette, és úgy megszorongatta, hogy az a tervezett támadást nem hajtotta végre. A rendelkezésre álló dokumentumok viszont ezt nem támasztják alá. A szemtanúk nyilatkozatai azt mutatják, hogy az utolsó pillanatban maga Schmidthuber döntött úgy, hogy lefújja a támadást. (...)Az igazság az, hogy a holokausztot nem „ördögök” hajtották végre, hanem hús-vér emberek, akik úgy döntöttek, hogy azt teszik, amit tettek. Hasonlóképpen Wallenberg nem volt „mentőangyal” vagy szent, hanem szintén hús-vér ember, aki – oly sokakkal ellentétben – úgy döntött, hogy segíteni fog. Saját életét is kockára téve diplomáciai státusát és szervezési képességét használta fel arra, hogy a lehető legtöbb emberen segítsen – személyesen százakat megmentve és több ezernek segítséget nyújtva.Raoul Wallenberg és a hozzá hasonló emberek tiszteletének lényeges eleme, hogy úgy emlékezzünk rájuk, ahogyan a valóságban cselekedtek. Még a jó szándékú pontatlanság is árthat Wallenberg emlékének, és a pontos emlékezet sehol sem olyan fontos, mint a holokauszt esetében. Ugyanakkor egyre többen beszélnek manapság a holokausztról úgy, hogy rémisztően keveset tudnak arról, mi történt valójában. A történelem és az emlékezet közötti növekvő szakadék csökkenti azt a képességünket, hogy megértsük az eseményt, és tanuljunk belőle. Ha Wallenbergre nem megfelelően emlékezünk, ha tragikus sorsa miatt eltúlozzuk tetteit, nem növeljük sem őt, sem a példáját, hanem kisebbítjük az emlékét és pozitív választásait.