Vadember a vihar kapujában

Három évvel ezelőtt, karácsony estéjén Tokióban, a Mitakai kórházában egy csontig lesoványodott 77 éves férfi haldoklott. Ágyát csak legközelebbi hozzátartozói állták körbe: két fia, régen elhunyt barátjának felesége és a kezelőorvosa. A férfi fölemelte elkínzottan is szép arcát, szólni kívánt, de már nem volt rá ereje. Párnájára hanyatlott, és egy könnycsepp gördült ki megmerevedett szeméből. Pár óra múlva a hírügynökségek világgá kürtölték a hírt: meghalt Mifune Tosiro, a japán filmgyártás oszlopa, Japán legnagyobb színésze.A magyar közönség a Sógun című filmsorozat címszerepében és számtalan film (így A hét szamuráj) főszerepében láthatta. Filmkritikusok egyöntetűen állítják, hogy hozzá hasonló színésztehetség nem volt a szigetország történelmében, és félő, hogy sokáig nem is lesz. Halálhíre tokiói otthonomban ért, és nagyon megrázott. Kiváló művész és nagyszerű ember volt. Nevével kilencéves koromban találkoztam először egy karácsonyra kapott filmlexikonban. Abban japán színészként csupán egy név szerepelt: Mifune! Akkortájt a szocialista kultúrpolitika mindössze három filmet mutatott be Magyarországon: a Harakirit, a Kopár szigetet és A hét szamurájt. Utóbbit több mint tízszer megnéztem, nem tudtam betelni Kuroszava rendezésével és Mifune játékával. Akkor még nem sejthettem, hogy a sors szeszélyéből egykoron Japán lesz fogadott hazám, és e remekműveket szinkron nélkül, eredetiben is élvezhetem. Aztán közel negyven évvel az első fekete-fehér Mifune-film megtekintése után eljött a szembesülés órája: személyesen is találkoztam a géniusszal!A sztár igazi arca1991-ben az általam alapított magyar nyelvű Inter Japán Magazinban mutattuk be őt. Menedzsereként működő fiával, Siróval már előzőleg megállapodtam, hogy a művész egyik sajtótájékoztatója után időt szakítanak a beszélgetésre. A tájékoztatón Mifune a tv-kamerák és fotósok kereszttüzében várta a kérdéseket. Szúrós fekete szemével a termet pásztázta, s akin megállapodott, az akaratlanul is öszszerezzent. Ahogy megszólalt, csengő basszus hangja betöltötte a termet, és harsogott, mintha haragudna, pedig csak beszélt. Közel háromnegyed órai várakozás után a tömeg kiözönlött, és én igyekeztem a művész mellé kerülni. A folyosón értem utol, és megszólítottam: „Mifune szan!” A japánok mindig hitetlenkedve fogadják, ha egy külföldi a nyelvükön beszél. Ő is mögöttem kereste megszólítóját, aztán elnevette magát. Vannak sztárok, akik intellektusuk fitogtatásával veszik le a lábáról környezetüket, ám ő nem élt ilyesmivel. Az egyéniségéből áradó melegség minden mesterkedést fölöslegessé tett, a „sógunt” öt perc alatt bárki megszerette. Velem is rögtön tréfálkozott, nagyokat nevetett, sőt még néhai önmagát is parodizálta.Mifune sógun, a szupersztár – japánul úgy mondják: dái-sztár – magányos igazságtevő vagy győző hadvezér, a középkori szamurájromantika megszólaltatója volt. A mester a velencei filmfesztiválon három nagydíjat és Akadémia díjat kapott, kétszer elnyerte a legjobb férfialakítás címet, s további díjakat kapott New Yorkban, Londonban, Berlinben, Moszkvában, Lisszabonban. A Los Angeles-i Kalifornia Egyetem díszdoktorává avatta. És hogy hogyan lett Mifune világsztár? „Tréfásan úgy mondhatnám, hogy egy mozgalmas élet és némi félreértés árán” – mondta találkozásunkkor Mifune.Mozgalmas élete Kínában kezdődött, a félreértés Tokióban történt. Apja japán volt, orvosnak készült, de mert bolondult a fotózásért, egy kalandos utazás végén Kínában kötött ki, ahol fényképészüzletet alapított. Így Mifune már Kínában született 1920-ban, Csingtaóban.– Suttyó koromban apámnak segédkeztem, de a gondtalan élet nem tartott sokáig, húszéves koromban besoroztak a mandzsúriai hadsereg gyalogságába. Hihetetlenül mostoha körülmények között éltünk, a markunk kérgesebb volt, mint a kubikosoknak. A szamurájtörténeteknek értelmük van, a jó küzd a rossz ellen, de ez a háború egy fölösleges öldöklés volt – emlékezett vissza a sztár, aki 1946-ban leszerelt, és elhatározta, hogy új életet kezd apja szülőföldjén. A szülei már nem éltek akkor, rokonairól nem tudott semmit, s naphosszat Tokió utcáin bolyongott. Hirtelen ötlettől vezérelve bement az akkori legnagyobb filmgyárba, a Tohóba, és jelentkezett operatőrtanoncnak. Ekkor történt az életét meghatározó tévedés. A jelentkezési lapja a színészjelölteké közé keveredett, és őt is a zsűri elé idézték.– Magam a cseréről mit sem tudtam, ugyancsak meglepődtem, amikor felszólítottak, hogy nevessek. Azt hittem, hogy nehéz helyzetemen gúnyolódnak, és a bolondját járatják velem. Egy mérges őrmester stílusában olvastam be a „díszes társaságnak”. Mondanom sem kell, mennyire megdöbbentek, csak a rendező örvendezett: „Akinek ilyen őszinte érzelmei vannak, az a filmszerepeket is szenvedéllyel fogja játszani” – idézte fel interjúalanyom a vele történteket. A többiek kifogására, hogy Mifune valóságos vadember, így érvelt: „Sebaj, majd vademberszerepeket bízunk rá.” Így csöppent az utcáról egyenesen a Részeg angyal főszerepébe.Az első szerepben még magán viselte a katonáskodás durva nyomait. Egy fiatal útonálló szerepét kapta. Azután a sors összehozta a legendás Kuroszava Akira filmrendezővel. Számtalan filmjében kapott főszerepet. Játszott A vihar kapujában címűben, A testőrben, A hét szamurájban, a Rőtszakállúban és a Dosztojevszkij regényéből készült A félkegyelműben. Az 1980-as év elhozta számára a világhírt. James Clavel író művéből amerikai–japán koprodukcióban elkészült a Sógun című film. Az EMI-díjas alkotásban olyan élethűen játszotta a japán nemesi méltóságot, hogy azóta minden sógunalakításhoz őt hívták.Az utolsó hat évA Mifune családdal azóta is tartom a kapcsolatot. A művész védnökséget vállalt a Tokióban rendezett Magyar királyi konyha című bemutatónkon, Siró pedig a füzesgyarmati Japán Múzeumunk védnöke. Tőle ismerem az acélos tekintetű szamuráj utolsó hat évének történetét: „1993-ban nagy megtiszteltetés érte a családunkat: életműve elismeréseként a császár őfelségétől megkapta a Harmadosztályú Érdemrendet. Ez az után történt, hogy Alaszkában befejezték A farkas árnyéka című film forgatását. Egy eszkimó falu bíróját alakította benne. Kint dolgoztak mínusz 10–20 fokos hidegben, és attól kezdve már nem volt teljes az egészsége. Utána a Fényképmenyaszszonyt forgatta Hawaiiban. A Taiso-korszakban a japánok csoportosan költöztek az ottani cukornádültetvényekre. Apám egy szórakoztató vándormozis szerepét alakította. Aztán eljött 1995, a számunkra tragikus év. Meghalt apám támasza, édesanyám, és a családunkat lesújtotta a fájdalom. Ebben az évben apám a Mély folyóban szerepelt itthon, s ez az utolsó filmje lett. Lefogyott, munka közben sokszor rosszul lett, de hatalmas erő dolgozott benne. Nagy tervei voltak, még sok-sok film, és nem gondoltuk, hogy ez lesz az utolsó. Ingáztunk a stúdió és a kórház között. Aztán egyszer csak bent maradt, és nem jött ki többé. Néhány hónap múlva öregkori végelgyengülésben meghalt. A szobájában ma is úgy áll minden, ahogy ő hagyta. Tárgyaiból később gyűjteményt nyitunk.”RekviemMifune Tosiro élete a filmgyártás volt. Az általa alapított Mifune Production fénykorában 150 dolgozójával, 43 színészével, színiiskolájával, stúdióival a japán filmgyártás, tv-műsor és reklám színvonalának felemeléséért küzdött. Ez a hatalmas cél túlnőtt azon, amit egy zseni minden anyagi erejével megvalósíthat. Mifune élete a példa: „Nincs hálátlanabb a művészsorsnál!” A kultúra nagyjait ugyanis igazán csak haláluk után értékelik. 1998. január 24-én százas sorok kígyóztak az aoyamai temetkezési csarnok előtt, hogy tiszteleghessenek a színészóriás emléke előtt. Filmkritikusok, művésztársak, tanítványok jöttek és filmrajongók vidékről is százával, hajlott öregek, hátizsákos diákok, hogy japán szokás szerint egy szál fehér szegfűt helyezzenek a művész monumentális fotója elé. Az egybegyűlteknek felolvasták Kuroszava Akira üzenetét: „Megdöbbentett a hír, hogy meghalt Mifune. Hallottam, hogy gyengélkedik, és mindig készültem rá, hogy találkozzunk. Találkozzunk, hogy elmondhassam neki: »A legnagyobb voltál, nincs nálad jobb színész!« E szertartás vezetőjeként feladatom lenne, hogy Mifunét illő pompával a mennyországba kísérjem. Nagyon sajnálom, hogy láb- és derékfájdalmaim miatt járni már magam sem tudok. A sok emlék, amely hirtelen megrohant, még nem állt össze. Mindent köszönök, Mifune! Hálás vagyok neked!”