A számlálóbiztos viszontagságai

Ő egy a negyvenötezerből, lehet, hogy a mi házunké, a mi utcánké, de ugyanúgy lehet bármelyiké. Csak az nem kétséges, hogy a mostani, kétezer-egyes népszámlálásban vett részt, abban, amelyik most zajlott, s aminek értékelése után megtudhatunk néhány dolgot magunkról. Például, hogy valójában mennyi is az átlagéletkor nálunk, hány embernek van kettős állampolgársága, hányan élnek házasságban, hányan élettársi kapcsolatban; kinek mi biztosítja a megélhetését, az itt élők közül hányan beszélnek magyarul, családi, baráti közösségben ki milyen nyelvet használ, kinek hány lakcíme van, melyiket tekinti állandónak.Számlálóbiztosunk nő. Nem idős, nem fiatal. Középkorú, elegendő élettapasztalattal. Nem azért vállalta – munka után – a száznál több család kikérdezését, mert érdeklődik – mondjuk – a szociológia iránt; azért sem, mert ismerkedni akar különféle emberekkel, hanem azért, mert pénzre van szüksége. A fizetése mellett nagy szüksége van a pénzre. Néhány hétig kibírja az ember azt a különmunkát, ha megfizetik. Akkor is, ha esténként úgy érzi, csak annyi ereje maradt, hogy hazamenjen. Ilyenkor eszébe jut a gyermeke, akit egyedül nevel – státusa nem elvált, hanem özvegy –, és máris könnyebb lesz a járása, ennyi fáradságot persze hogy megér.Számlálóbiztosunk végezte a munkáját, egy nagyobb bérház két hétig is eltartott. Többnyire az esti órákban jött, hogy mindenkit otthon találjon. Ahol volt házmester – nem minden házban van –, ott könnyebb dolga volt, mert a házmester megmondta, kit mikor keressen, s ki az, akit egyáltalán ne, mert úgysem találja meg. Szépen haladt a munkával. Előfordult, hogy egyik-másik helyre vissza kellett mennie, otthon jött rá, hogy nem pontos a felelet, hiányzik az egyik gyerek iskolájának a neve, a másikénak a címe.Előfordult az is, hogy egy lakásban kétszer nem talált otthon senkit, harmadszor is vissza kellett mennie; és az is, hogy a kérdéseket nehezen értették meg, vagy enyhén szólva ittasak voltak a válaszok és a válaszadók. Néhol egy kis gyanakvás, egy kis bizalmatlanság; több helyen egyáltalán nem engedték be, a biztonsági rácson át beszélték meg a kérdőívet.Egyik ház egyik lakásából a dupla szárnyú ajtók mögül beszéd hallatszott ki, a lámpa is égett, mégsem nyitottak ajtót. A harmadik csengetésre egy diáklányféle arc jelent meg az ajtóban.Kérdezőbiztosunk mondta, hogy ő a népszámláló. A diáklányforma azt válaszolta, ő nem itt lakik. Mögötte egy másik lány is megjelent, a népszámláló megörült: akkor talán ő. Nem, ő sem, mondta a nagyon telt, mondhatni minden porcikájában túlsúlyos lány, akinek divatos, rövid haja volt, szája sötétbarna rúzzsal kifestve, és a mosolya kedves, sőt bocsánatkérő, mint aki minden embernek szeretne a kedvére tenni, és senkit soha megbántani nem akar. A lány – talán éppen ezért – egy meggondolatlan mozdulattal kinyitotta az ajtót. A népszámláló bement. Látta, hogy a konyhában másik három-négy lány ül az asztal körül, és olyan meghitten, ráérősen beszélgetnek, ahogy rohanó életünkben mindig is szeretnénk. Mint akiknek kifogyhatatlanul sok mondanivalójuk van, és valamennyien biztosak benne, hogy amit az egyikük mond, az érdekli a másikat. Valamelyikük mintha vacsorát készített volna, de ez nem biztos, népszámlálónkat – bár úgy képzelte, minden váratlan dologra felkészítette magát – ezúttal különös zavar fogta el. Mielőtt ennek utánagondolhatott volna, egy ötven év körüli, szigorú arcú asszony jelent meg. Neki kontyba volt összefogva hátul a haja, és szigorúsága – ki tudja, miért – igen elütött a lányok vidámságától. Megkérdezte a népszámlálótól, mit akar itt. Ő megmondta. Közülünk senki nem lakik itt, mondta a kontyos nő, valamennyiünket máshol írnak össze, nyugodtan menjen a kérdezőbiztos a következő lakásba.A lányok is bizonygatni kezdték, hogy nem itt laknak – ahányan voltak, mind egyszerre beszéltek, most olyanok voltak, mint egy vidám verébcsapat.Számlálóbiztosunk gyanította, hogy a kézenfekvő kérdést kellene feltennie – akkor miért vannak itt, mit csinálnak? –, de valamilyen okból mégsem kérdezte meg. Azt azért megpróbálta megtudni, ki a tulajdonos, hol keresse, de azt a választ kapta, fogalmuk sincs róla, kié a lakás, ők aztán nem tudják. Honnét tudnák? Majd megszólalt a kaputelefon, s mire népszámlálónk észrevette magát, már kinn volt a lépcsőházban, a bentiek szelíden kituszkolták.Kinn eszébe jutott, ha nem is járt hasonló helyen, de mintha már olvasott volna róla, mármint az ilyen helyekről. Krúdy? Vagy inkább Hunyady Sándor? Vagy mind a kettő?A házban több helyen megkérdezte, jól gondolja-e, amit gondol? Volt, ahol keresetlen szavakkal szidták őket, vagyis a tulajdonost, aki kuplerájnak adja ki a lakását, mások harsányan hahotáztak, faggatták, milyen ott benn; valaki azon morfondírozott, mi lett volna, ha férfi a népszámláló? Most is benn volna? Számlálná a lányokat? Reggelig?Számlálóbiztosunk azt gondolta, bánja is ő, hogy kupleráj, „call girl”-szalon vagy vörös lámpás ház! Kipipálta, neki nincs több dolga vele, mehet tovább.De hogy egy házban több is legyen, arra nem számított. A második azért már nem okozott neki olyan nagy gondot. Az ajtót egy gyönyörű szép, hosszú hajú, telt keblű lány nyitotta ki. Mosolygott, csak annyit mondott, hogy „hi” és „english”, azután egy másik nyelven hátraszólt a mögötte álló fiatalembernek. A férfi azt mondta a biztosunknak, hogy neki van útlevele, de nem magyar állampolgár, megszámlálása felesleges volna. Barátnőjének – sajnos – semmiféle papírja nincs, két héten belül – sajnos – haza kell mennie Chisinauba. Nézzen csak rá, milyen kisírt a szeme, ettől ilyen boldogtalan.Számlálóbiztosunk meglepően gyors haladást mutatott az emberismeret terén: azonnal leszögezte magában, hogy a hölgy biztosan nem chisinaui, és ő bármiben fogad, sőt megeszi a fejét, ha két hét – sőt két hónap – múlva is nem ugyanebben a lakásban lesz.A házbeliek ebben meg is erősítették, annyit tettek még hozzá: a fiatalember a hölgy „munkatársa”, ő szerzi számára „a munkát”. Ő viszont, a szép hosszú hajú nem a lakásban fogadja a vendégeket, mint a másikok. Ő megy hozzájuk, délelőtt, délután vagy éjszaka, attól föggően, hogy a megrendelés mikorra szól.A diszkréció visszatart attól, hogy további érdekességeket is elmondjak. A számlálóbiztos egyébként az említett házban két hét alatt fejezte be a munkáját, a végén fáradt volt, de elégedett magával.