Egy zseni kálváriája

Közkeletű tévhit, hogy a zseni a semmiből születik. A páratlan tehetséggel megáldott-megvert emberek megjelenése lehet váratlan és meglepetésszerű. Csak azt ne feledjük, hogy a csodálatos alkotásokat létrehozó művész nem az az éteri szellemlény, akinek a legtöbben képzelik, hanem hús-vér ember: személyiségfejlődése sokszor nem is tér el olyan nagyon szerényebb képességű társaiétól.Nem volt ez másként Wolfgang Amadeus Mozarttal sem: ez a csoda, aki kétszáz éve egyfolytában a gyönyör eksztázisát nyújtja a világnak, azért halt meg időnap előtt, s vitt a sírba rengeteg szépséges muzsikát, mert úgy érezte, nincs többé értelme az életének: nem szeretik. Nem szereti a felesége, és nem szereti már a bécsi közönség sem, amelynek kezébe 1781-ben tette le a sorsát, amikor – elszakadva urától, a salzburgi hercegérsektől – „szabad művészként” próbált szerencsét a császárvárosban. Az ifjú zseni pontosan tudta, mi lakozik benne, tudta, hogy az áporodott levegőjű salzburgi udvarban nem lenne képes szabadjára engedni alkotó fantáziáját. Mozartnak volt lelkiismerete – állítja Norbert Elias (1897–1990) német kultúrszociológus-történész az osztrák zeneköltőről szóló nagyesszéjében –, tudta, hogy kötelessége van a világgal szemben.Ha nem oly céltudatos az atyja, Leopold, aki saját társadalmi előrejutását is csodagyerek fiacskájától várva háromtól húszéves koráig szigorú nevelésnek vetette alá, ha kezdettől nem jutalmazza szeretettel a kis Mozart minden zenei próbálkozását, ha nem utazzák be együtt fél Európát, és az ifjú nem ismerkedik meg a híres és a mára elfeledett korabeli komponistákkal meg a különféle zenei stílusokkal, ha nincs bátorsága letérni a számára kijelölt útról, ha „szabad” élete nem jelentett volna egyet a szüntelen álláskereséssel és egzisztenciális válsággal, nos, akkor lehet, hogy Mozart afféle szertelen zseni marad, elkallódik, és csak egy lesz számtalan kortárs udvari muzsikustársa közül. A szerző egyik látszólag meghökkentő megállapítása: nem az a döbbenetes, hogy ilyen tehetséggel Mozartból az lett, ami, hanem hogy a veszedelmes csodagyerekkorszakot tehetsége elvesztése nélkül vészelte át. A Mozart alakját és szövevényes szociális kapcsolatrendszerét finoman megrajzoló, az alkotói folyamatot a tudós felkészültségével és az érzékeny ember empátiájával rekonstruáló Elias az utókornak szegezi a kérdést: „Hogyan is szerethetnénk Mozart zenéjét anélkül, hogy ne szeretnénk egy kicsit azt az embert is, aki e zenét írta?”(Norbert Elias: Mozart – Egy zseni szociológiája. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000. Ára: 1100 forint)