Én nem tudom...

Én nem tudom, miért szép látvány egy madár röpte a tiszta égen. De szép az is, amikor egy színes sárkányrepülő lebeg havas sziklák fölött. A lebegésből nyugalom árad. Politika, kabaré, sztártemetés helyett azt nézem, ahogy a madáremberek a hófödte táj fölött suhannak. Megigéz, ahogy a semmire dőlnek teljes nyugalommal, s még kétszáz méteres repülés után is pihekönnyűséggel érnek a földre. A síugrás csodálatos sport, merész és elegáns, a legjobbak között sok a húsz év körüli fiú, gyerekarcukon elszántság van, s a repülés boldogságának örök visszfénye.Miután már évek óta figyelemmel kísérem a versenyeket, minden jó síugrót névről és arcról ismerek, pontosan érzem – már lebegésük közben – az ugrás nagyságát és minőségét, tudom, mi az a „telemark”, a talajfogás elegáns, a pontozó zsűri által megkívánt módja: az egyik síléc kissé előbb a másiknál, térdek behajlítva, karok könnyedén széttárva. Csodálatom tárgya volt hosszú időn át két német ugró, a sírepülés világbajnoka, Hannawald és a világkupa-győztes Martin Schmidt. Schmidt az 1999–2000-es idényben szinte minden versenyt megnyert, tökéletes biztonsággal hajtotta végre ugrásait, mindig nyugodt volt, mosolygós; a szakértők azt állították róla, tökéletes alkat, repülésre termett, magas, vékony, könnyű, madárcsontú, egyszóval ő az ideál, az edzők álma.Az olyan sportokban, ahol századmásodpercek, méterek és centiméterek döntenek, nem lehet csalni. Távolugrásban a „szabad vélemény” nem perdöntő, a százméteres síkfutásban sem; minden századmásodpercért és centiméterért meg kell küzdeni, a véletlennek, a szerencsének is csak nagy ritkán van szerepe. Egy távolugró, aki hét métert tud, egyik napról a másikra képtelen legyőzni azt, aki sorozatban ugrik 8 méter ötvenet. A síugrás is ilyen jellegű sport, bár a zsűri pontozza a kivitelezés minőségét is, legtöbb esetben a távolság dönt, s hogy a véletlen – mondjuk a szél járása – ne játszhasson végletes szerepet, egy-egy verseny sorsát általában három ugrás dönti el.2000. december végén, amikor a híres négysáncverseny elkezdődött, úgy ültem le a tv elé, hogy tudatomban Martin Schmidt volt a sztár, a hosszú távon verhetetlen fenomén. És akkor a semmiből előtűnt egy apró kis ember, a lengyel Adam Malysz, akinek a nevét ismertem ugyan, de személyét a „futottak még” csoportjában tartottam számon, s így számoltak vele a sport szakértői is. Szóval jött Adam Malysz (168 cm magas, 52 kiló) és méterekkel túlugrott mindenkit, megdöntött minden sáncrekordot, soha nem látott pontszámmal és fölénnyel nyerte meg a négysáncversenyt, s azt követően nyolc versenyen győzött egymásután, hihetetlen biztonsággal. Átvette a Világkupában a vezetést Martin Schmidttől és teljes pánikot, majd csodálatot váltott ki az élversenyzők között.Nem tudom, láttak-e hattyút a víz színe felett suhanni. Malysz olyanformán cáfolja meg a gravitációt, mint egy madár. Amikor és ahol mindenki más földet ér, ő ott súlytalanul száll tovább, arasznyival a hó fölött siklik még métereket, majd – szinte minden esetben túl a sáncrekordon – elegáns telemarkkal fog talajt. Egy évvel ezelőtt jó közepes volt, ami a sportban a semmi; ma pedig verhetetlen. Martin Schmidt a trauma hatása alatt új speciális síugróruhát és síléceket szerzett be; egy versenyen nyert is, aztán megint Malysz – a kis lovag – diadalmaskodott.Nekem jólesik néznem e csodát. Hogy Martin Schmidt ugyanígy érez-e, én nem tudom. (Eredetileg így fejeztem be ezt az írást. Ám e hét elején, a világbajnokságon Schmidt nemcsak bámulta, hanem megcáfolta a csodát. Másodikra a nagysáncról hatalmasat ugrott, s az első sorozatban még vezető Malysz ezúttal képtelen volt követni.) Hogy ezzel vége-e a csodának, én nem tudom.