Én nem tudom...

Én nem tudom, illik-e kommentálnom azt a nyílt levelet, amelyet Révész Tamás fotóművész írt a Népszabadság munkatársának, Bächer Ivánnak. Remélem, nem vétek nagyot az illendőség ellen, mivel amit teszek, hátsó szándék nélkül, sőt jó szándékkal teszem. Mindjárt az elején elismerésemet fejezem ki a Népszabadságnak azért, hogy ezt a levelet közölte, példáját adva annak, miként oldhat fel a stílus bizonyos félreértéseket és ellentéteket, miként lehet valakinek a félreértelmezését vagy tévedését kiigazítani úgy, hogy ne sértsük vele.A levél válasz Bächer Iván nem annyira árnyalt soraira, amelyek szerint: „Révész Tamás fotóművész itt volt sokáig. Itt élt, itt lett fotós, itt bírta, amíg bírhatta – aztán New York rengetegébe menekült, amikor már nem bírta tovább. Elmenekült oda, ahol egyáltalán nincsenek miniszterelnökök – ha lennének is, szájukon akkor sem csúszhat ki például ilyen szó: idegenszívű. (Megjegyzem, sokkal inkább egy idegen, akiben érző szív dobog, mint egy szívtelen, kegyetlen állat, ha vérünkből való is)...” Révész Tamás erre azt mondja: „Akárhogy is kutatok emlékezetemben, én soha nem éreztem menekülési kényszert Magyarországról.”Cáfolja tehát Bächer Iván fenti állítását – amelynek nagy része belpolitikai ihletésű – anélkül, hogy magát a szerzőt sértené, vagy feltételezéseit az idegenszívűző miniszterelnökről egyáltalán érintené. A cáfolat mégis elemi erejű, azáltal és azzal együtt, hogy Révész barátként, mély tisztelettel szól Bächer Ivánhoz: „Minden írásod élmény olvasnom, különös mélysége van minden gondolatodnak, zamata minden sornak, különösen a messzi távolból. Ez a mostani cikk... azonban válaszra kényszerít.” A válasz nagyon szép, túl a korrektségen, egy hazáját mélyen szerető, s az „idegenben” ragyogó pályát befutó ember tényszerű (és visszafogott érzelmű) vallomása.Így felel például Bächer menekülést szuggeráló sugalmaira: „Az internet az, amely valóban ledönt távolságot, és sok szempontból igazán mindegy, hogy fizikailag a szomszéd kerületben vagy egy másik földrészen vagyok. Így tudtam a földrajzi távolság ellenére is többféle kiadványban, arculattervben, éves jelentéstervezésben részt venni Magyarországon is az elmúlt években. És éppen ellenkezőleg, inkább »hazamenekítek« művészeket. Ha nem élnék Amerikában (is), nem tudtam volna megszervezni a »Capa testvérek« (Robert és Cornell Capa) kiállítását két évvel ezelőtt a Néprajzi Múzeumban, ahová legutóbb meg Anthony Suau amerikai fotográfus Összeomlás után című dokumentációját hoztam, amely Kelet-Közép-Európa elmúlt tíz évéről, a berlini fal ledöntése utáni időszakról szólt.”„Ha nem élnék Amerikában (is)” – írja Révész Tamás, talán az „is” szóban sűrítve mindazt, amit szülőföldje iránt érez. Minden sora (tény voltából függetlenül) cáfolja Bächer Iván állításait, miközben magához öleli barátként az embert: „Miközben írom ezt a levelet, kinéztem az ablakomon (a ház a Hudson folyó New Yersey oldalán egy kisebb hegyen áll, szemben Manhattanre látni), és magam előtt látom, ahogy ott állunk az erkélyeden, élvezve azt a hihetetlen nyugalmat, amelyet a táj sugároz, hiszem, hogy nem vagyunk córeszben sem itt, sem ott...” Révész így fejezi be levelét: „Az élet nagy ajándéka, hogy úgy érezhetem, otthon vagyok itt is, meg ott is. Legkésőbb az őszi fesztivál idejére jövök Pestre (a World Press Photo kiállítását szervezem akkorra). Addig is szeretettel ölel...”A magam részéről annyit: ha vétettem az illem ellen, elnézést kérek Révész Tamástól. De azt hiszem, jó, ha ezt a levelet, ezeket a tényeket és gondolatokat a Magyar Nemzet olvasói is megismerik.Hogy Bächer Iván (a belpolitika hevében) megérti-e ennek a levélnek igazi üzenetét, én nem tudom.