Látszatzenészek

Irdatlan káosz uralkodik a magyar popzenében. Semmi sem igaz, amitlátunk vagy hallunk. Mindenki hazudik. Alapvetően ebből kell kiindulni...Hajnal Gábornak, egyebek mellett a Baby Sisters együttes menedzserének a véleménye ez a mai magyar popéletről. És hogy miért a hazudozás? Mert mindenki sikert akar elérni, no meg minél több pénzt keresni vagy legalábbis megélni – ha lehet, sztárként. Itt nem igaz, hogy holló a hollónak nem vájja ki a szemét.Kíséreljük meg végigkövetni a folyamatot. A sztárcsinálás menetét az elmúlt héten az egyik élvonalbeli menedzser, Kozsó már elmesélte. De hogyan készül el a lemez, hogyan jut el a vásárlókhoz, hogyan válik vagy nem válik aranylemezzé, kiből lesz vagy nem lesz az év énekese, együttese, felfedezettje, zenekara? Ezekről faggattuk Hajnal Gábort.Az első lépés, hogy a producer „megalkot” egy zenekart vagy előadót. Sok pénzt fektet abba, hogy a közönséghez eljuttassa az új előadókat, a dalokat. Ha nincs kellő anyagi bázisa, akkor – jó esetben és megfelelő összeköttetések révén – a kiadó vállalja a költségeket. Egyetlen album és a szükséges reklám elkészítése hét-nyolc millió forintba kerül manapság, és legalább hét-nyolcezer lemezt kell eladni ahhoz, hogy a vállalkozás nullán legyen. Vagyis a kiadó, a producer, a befektető az, aki a kockázatot vállalja. De mivel ma már rengeteg popegyüttes és -sztár van kis országunkban, és mert már lehet CD-t is írni, másolni, mind kevesebb lemez adható el. Az átlag, mint Hajnal Gábor mondja, három-ötezer darab.Nézzük, mi minden kell egy lemez megszületéséhez. Kellenek az előadók. Azután zeneszerző és szövegíró. És nem árt a menedzser. Végül meg kell találni a kiadót. Ha mindez együtt van, akkor készülhet az album. Persze mindez hiábavaló, ha nincs jókora hírverés az új lemez, az együttes körül. Szükség van kiadós, ötletes, jól szervezett reklámkampányra. Egy album „befuttatására” legfeljebb három hónap áll az érdekeltek rendelkezésére, mert ha ennyi idő alatt nem sikerül, akkor a produkció meghal, mielőtt megszületett volna. A befuttatás, azután pedig az előadók színen tartásának a része a legkülönfélébb médiumokban való megjelenés és szereplés is. Sőt elsősorban erre van szükség! Végül pedig el kell juttatni az albumot az üzletekbe, a nagy- és kiskereskedésekbe.Hajnal Gábor szerint azonban a rendszernek nemcsak egy-egy pontján, hanem minden állomásán komoly gondok vannak. Az egész folyamat, kezdve egy együttes megalakulásától egészen a közönség reakciójáig és igényéig, telis-tele van hazugsággal és manipulációval. Az első probléma, hogy egyre inkább csak „megcsinált” együttesek és előadók vannak. Ha valaki jól néz ki, és tud táncolni, az már popsztár lehet. Az ének- vagy a hangszeres tudás már nem feltétel. Technikával bármi megcsinálható. Elég tátogni, a zenét pedig számítógéppel állítják elő. Így a fellépésekhez sem kell más, csak egy CD. Egyébként nem is igen lehet élő produkcióval fellépni szinte sehol. Meséli, hogy sztárcsapatával, a négy éve működő Baby Sistersszel (amelyet valamikor Berkes Gáborral közösen kezdtek menedzselni) és a Back to Blackkel végigcsináltak néhány éve egy-két élő előadást, hogy bebizonyítsák, ilyesmi lehetséges. Lehetséges, de nem éri meg. Egy-egy fellépésre ugyanis legalább ezer embernek kellett volna ezer forintért jegyet váltania ahhoz, hogy a sorozat rentábilis legyen. Ez pedig a magyar fellépőhelyek körülményeit tekintve lehetetlen.Felállítanak tehát egy csapatot, elkészítik a lemezüket, ám Hajnal Gábor szerint ez bizony neuralgikus pont, ugyanis nem tudható, hogy egy-egy kiadó miért veszi fel azt a lemezt, amelyen esetleg nem is az énekel, aki az arcát adja. Cinikusan mosolyog, amikor azt mondom, állítólag ma már nem szokás ilyesmit csinálni, ám a következő pillanatban már kapcsolok is, mert hiszen mindegy, ha nem lépnek fel élőben az együttesek. Amúgy, mondja, a közönséget sem érdekli, hogy ki énekel. Elég az, amit lát, amit pedig nem lát, az nincs.A folyamat legkritikusabb pontja mégiscsak a média, vagyis mindazok, akik a zenéket eljuttatják – vagy nem juttatják el – a hallgatókhoz, nézőkhöz. A két legnagyobb kereskedelmi adó, a Danubius és a Juventus Rádió a popszakmában élet és halál ura. Akiket játszanak, azok sztárok lesznek, akiket nem, azok nagy valószínűséggel hamar eltűnnek. Azt pedig, hogy kiket és miért játszanak vagy nem játszanak, senki sem tudja. Általában kétféle választ adnak arra, ha valaki megkérdezi tőlük az okokat: vagy a (telefonos) tesztet emlegetik, vagy pedig a külföldi tulajdonosra hivatkoznak.A teszttel az a baj, mondja Hajnal Gábor, hogy még soha senki nem látta vagy hallotta. A második érv is ellentmondásos, hiszen miért állhat a külföldi tulajdonos érdekében, hogy ne engedjen a műsorába olyan előadókat, akik sikeresek az adott országban. „Jó példa erre a sokak által szeretett, és sokak által nem szeretett Jimmy, akinek a dalait csak elvétve játszották a rádiók, a közönség mégis őt akarta. Vagyis olykor hiába a manipulálás, a közönség dönt...” – mondja Hajnal Gábor. Ez persze látszólag ellentmond annak, ami a média szerepéről az előzőekben elhangzott, teszi hozzá, de a tendencia mégiscsak az, hogy elsősorban abból lesz sztár, akit a média azzá tesz. A kereskedelmi rádióknak és tévéknek nem kellenek azok a zenék, amelyekre felkapjuk a fejünket. „Szerintem a rádiók érdeke az, hogy olyan zenei massza szóljon, ami senkit nem zavar, amire nem figyelnek oda, mert akkor nem kapcsolják ki a rádiót. Akkor ugyanis el lehet mondani a reklámozónak, hány százezer hallgatójuk van, ami valójában csak azt jelenti, hogy hány helyen szól az adott rádió.”Lehet egy műsor zseniális, ha nem éri el az elvárt nézettségi, hallgatottsági szintet, megbukik. Ennek köszönhető, hogy egyre süllyed a magyar popzene színvonala, mert egyre gyakrabban a rádiós műsorszerkesztők ízlése diktál. Ők „mondják meg” a zeneszerzőnek, milyen muzsikát kell írnia, ha azt akarja, hogy játsszák, hogy eladják. És a zenészek, az előadók lassanként beletörődnek, belesimulnak a rendszerbe, hiszen sikerre vágynak, lemezt akarnak eladni, pénzt akarnak keresni. Közben elvesztik önálló arculatukat – mondja.A televíziókban kicsit más a helyzet. A kereskedelmi tévékben nem látni videoklipeket, mert azokért a médiatörvény szerint fizetni kellene. Ezért aztán zenés műsorokat készítenek, amelyekben elemi érdekük az előadóknak, hogy fellépjenek. Például a Dáridóban. Ezekért a fellépésekért azonban nem kapnak gázsit, mert – legalábbis a műsorkészítők ezzel érvelnek – az reklám az együttesnek, az előadónak.A folyamat utolsó előtti állomása a kereskedelem. A nagykereskedések nem vállalnak semmiféle rizikót, egyszerűen ráteszik a kereskedelmi árrést a lemezekre, mondja Hajnal Gábor. A kiskereskedők sem vállalnak kockázatot, ők ugyanis bemennek a nagykereskedésbe, és ha mondjuk van kétszázezer forintjuk, akkor vesznek tíz Jimmyt, nyolc TNT-t, öt Baby Sisterst és még két valamit, mert ezek egészen biztosan elfogynak. Bizonytalanra nem mennek. Esetleg elvisznek még valamit, amit megkapnak bizományban. Nem egy album úgy lesz aranylemez a megjelenése előtt, meséli Hajnal, hogy a nagykereskedésből el lehet vinni bizományban, és az ottani számítógépben már mint eladott példány jelenik meg, miközben még egyet sem vettek meg belőle. Ezért történhetett meg például, hogy az egyik sztáregyüttes lemeze aranyalbum lett tizenötezer alatti eladással, amikor még huszonötezer eladott lemez kellett az arannyá válásához. A dolog sajnos ellenőrizhetetlen, csak az volt meglepő, amikor az együttes tagjai néhány hónap múlva fel akarták venni az eladott lemezek után járó gázsijukat, ám azt mindössze kilencezer lemezre számolták el nekik.És akkor még nem szóltunk a műsorszervezőkről, akik nagyon jól megélnek az előadókból. Ma már köztudott, melyik diszkó, melyik fellépőhely kihez tartozik, és egy-egy helyen csak az adott műsorszervező „segítségével” jut színpadra valaki. Előfordult már olyan is, hogy a diszkós hívott meg egy együttest, és hétfőn jelentkezett az ottani szervező, hogy fizessék meg a „munkadíját”.Első pillantásra úgy tűnik, nagyon rosszat tett az elmúlt tíz év. A közönség nagyobbik részét már nem érdekli a zenélés, csak a szórakozás, a bulizás. Nem zavarja, hogy hazudnak neki, hogy átverik, mert látszatzenészeknek tapsol a koncerteken. A közönség nagy része könnyen emészthető dalokat akar hallani. Ennek aztán alaposan ellentmondanak az olyan jelenségek, mint például a három héttel ezelőtti PeCsa-beli Radics Béla-emlékest, ahol a magyar popzene „nagyjai” léptek fel, és ahol háromezer fizetővendég volt, de még ötszázan verték a bejárati ajtót, mert nem fértek be. Akkor mi kell a közönségnek? Rendet lehetne tenni még ebben a hihetetlen zűrzavarban valahogyan, vagy majd a természetes szelekció eldönti, ki marad talpon, és ki tűnik el, kérdezem Hajnal Gábortól, aki szerint az egyetlen megoldás az előadók érdekeit valóban képviselni tudó szakszervezet lenne. Csakhogy ezzel is van egy kis bökkenő: amíg a popsztárok és menedzsereik is egymás ellenségei, addig ez sem jöhet létre. A természetes szelekció pedig csak ritkán működik. És ebben azért sem érdemes bíznunk, mondja végezetül, mert nem biztos, hogy a kiválasztódás során valóban a „férgese” hullik el...