Szépség és enyhe dekadencia

Karnevál idején Velencében szállást találni hiú ábránd, de a Hotel Information feliratú kalitkában üldögélő signorina készségesen segít, valami elvetemült összegért szerez egy szobát con bagno, a Salute környékén. Csendes hely, csak november 21-én élénkül meg kissé, amikor hajóhidat vezetnek a Salute templomhoz, azon áthalad a hálaadó körmenet az 1630. évi nagy pestisjárvány elmúltának emlékére. Azért is jó itt lakni, mert találkozhatunk valódi velenceivel is, védett állat Európa legnagyobb skanzenjében, ritka kincs, turistainvázió idején visszahúzódik otthonába, de éjjelente a bátrabbak előmerészkednek. Most is látunk egy idős férfit, elegáns, kutyát sétáltat, szemüvege megcsillan a rio vizében.Miután kikeveredünk az épületből (tényleg komoly erőpróba, a szoba ajtaján térkép segíti a tájékozódást), elindulunk a San Marco irányába. Utunk a Ponte dell’ Accademia felé vezet, a fahídon elmerenghetünk a Canal Grandére néző palazzók látványán, és Velence áldott csendjét fokozatosan átveszi Velence elképesztő nyüzsgése. Akinek nem elég a sajátja, álarcot vásárolhat, ötezer lírától indulnak, a határ a csillagos ég, csodálatos, míves példányok is akadnak, és ugyanez vonatkozik a teljes jelmezekre is. Az álarc, a maszk évszázadok óta fontos szerepet játszik Velence életében. Egyrészt megszünteti az osztálykülönbségeket, vigalmak idején egy arisztokrata férfiú jó ideig nem tudhatta, hogy főúri dámának, kurtizánnak vagy a szatócs lányának csapja-e a szelet, ugyanakkor a modernizmust is legyőző ősi üzenetet hordoz. Az átváltozás, az átlényegülés jelképe, használata kettős célú, védelmez, valamint az álarc által megmintázott lény (gyakran emberfeletti) tulajdonságai is átvehetőek általa. Ugyanez a helyzet magával a karnevállal is. Olaszországban a húsvét előtti időszakhoz, a húshagyókeddhez (carne vale) kapcsolódik, amelyet aztán a nagyböjt követ. De van egy régebbi időkbe (amikor az embert még szerződés kötötte Istenhez) visszanyúló aspektusa is. Az emberiség eredeti, kollektív összetartozásának jelképe, a megtisztulás, a megújuló élet, a termékenység vad ünnepe, ahol a fény legyőzi a sötétséget, a tavasz a telet. Egyszerűbben olyan ez, mint amikor március elején a polgár kiül a teraszra egy kávéra, még hűvös van, de elég volt, hess, rosszkedvünk tele, és magába szívja a napot és a kacagó szelet.A San Marcóhoz közeledve egyre több az álarcos, jelmezes sétáló, gyönyörű anyagok, parókák, színek kavarognak, szilvesztert idéző gagyit nyomokban sem látni, és senkinek nem jut eszébe petárdát hajítani a tömegbe. Szépség, elegancia és enyhe dekadencia, valószínűtlen kulisszák között. Minden ív, hajlat, szeglet új meglepetést tartogat, ígéretes szempárok villannak, minden csupa rejtély és izgalom.Az arany bazilika előtt ezúttal egy fia galambot nem találunk, köszönhetően egy öttagú dobzenekarnak, az afrikai ritmusok barbár orgiája a téllel együtt átmenetileg a szárnyasokat is kipucolta a térről, s talán még a törökverő Antonio Erizzónak a szentély oltára mellett, a mozaikpadlóba temetett hős szíve is újra dobbant.Egyébként a környéken fellelhető több ezer macska kifogástalan kondíciónak örvend, őket a patkányok kinyiffantása terén szerzett elévülhetetlen érdemeik és egyben a pestis visszaszorításában végzett kiemelkedő munkásságuk miatt hizlalja a hálás publikum. Miután megnyugodva tapasztaltuk, hogy a tápláléklánc folyamatosan és kielégítően működik, a dobokkal ismét lemerülünk a tudat mélyebb bugyraiba. Aztán az árkádok alatt vonuló jelmezesek kézen fognak és repítenek tovább. A Settecento Venezianóban vagyunk, persze hogy éppen karnevál idején, hisz az egész élet csupán egy karnevál. A korabeli helyi lap szerint a nők táskájából nem hiányozhat egy pakli kártya, az aktuális udvarló arcképe, a szabószámla és természetesen a maszk. Már régen kikötötték a házassági szerződésben, hogy házibarátot tarthassanak, napközben dolce far niente, édes semmittevés, este kalandok. A férfiak napi elfoglaltsága szintén könnyen lejegyezhető, reggel egy kis misécske, délben egy kis kártyácska, este egy kis nőcske. A Serenissima, a köztársaság a sziporkázástól a spleenig minden kedélyállapotában elragadó. Velencében a késő esti éhség könnyen leküzdhető akadályt jelent.Válasszunk egy trattoriát, lehetőleg olyat, amelyik éjfélkor is dugig van, az ilyesmi nem véletlen. Megéri a pár perc várakozás a bárpultnál egy pohár bor mellett, aztán jöhet egy újabb adag a világi gyönyörökből. Érdemes a ház menüjét kipróbálni, gondolnánk praktikusan, így mindenből adnak egy keveset, a helyi viszonyok szerint sporttársi áron. Így is történik, mindenből jön, a „keveset” már nem jön be, az adagok egyenként is fedezik egy ivarérett ember egyheti kalóriaszükségletét. Egy lavór nyitja a sort, benne prosciutto, halak, rákok, zöldségek, öntet peremig, bőségesen megszórva valami gazzal, amilyet utoljára a kis növényhatározóban láttam a védett növények fejezetben, viszont remek. Rövid szünet, még egy pohár chianti. Mintegy másfél négyzetméteres tepsiben lasagne al forno és spagetti érkezik, előbbi spenótos-fokhagymás, illetve paradicsomos-húsos kivitelben, utóbbi csípős szószban. A szomszéd asztalnál ülő idősebb német házaspár ugyanitt tart, a férfinak szépen megy fel a vérnyomása, feladják félúton, ettől kezdve érdeklődve figyelik, mi meddig bírjuk. Hősiesen harcolunk, az újabb szünet éppen jókor jön, a tizenkettedik menet után. A pincérlány nem kegyelmez, ipari mennyiségű tintahal érkezik és vagy fél kiló borjú, arra az esetre, ha szédülnénk az éhségtől. A németek nem bírják tovább cérnával a látványt, idegesen távoznak, biztos rossz a gyomruk. Így már nem láthatják, hogy hamarosan kidőlünk, és udvariasan visszautasítjuk a desszertet. Erős dohány következik, ahogy Hamvas ajánlja, a bor maradéka, pagare, és kitántorgunk az éjszakába.Szerencsére hosszú séta vár ránk, valóban egészségügyi jelleggel, különben hajnalig üvölthetnénk az amcsikkal. Reggel barátságos harangszó ébreszt, majd a klasszikus útvonalat választjuk, a Rialtótól a San Marcóig. A Rialto híd környékén lépni nem lehet a tömegtől, aminek itt komoly hagyományai vannak. A turizmus nem új keletű találmány, már Goethe apja is elragadtatott hangvételű levelekben számolt be a több ezer nyüzsgő idegenről, de ami manapság folyik, illetve hömpölyög, az minden képzeletet felülmúl. Igaza van Casanovának, a Rialto piacát hajnalban érdemes felkeresni, egy átmulatott éjszaka után, frissen bedobni néhány osztrigát. Ha minderről lekéstünk, vonjuk le a konzekvenciát, és araszoljunk higgadtan a gyalogosdugóban.Vonul a menetoszlop, mint Paulus hadai Sztálingrád után, örökkévalóságnak tűnik, míg ismét a Szent Márk téren találjuk magunkat, ahol már tényleg nem látni a kövezetet a népektől, ez a karnevál utolsó napja. Egyre erősödő dübörgés hallik, a tömeg szétnyílik, és beviharzik egy tucat első osztályú busó. Frenetikus sikert aratnak, néhány bambino azonnal megáll a növésben, elismerésünk jeléül meg is kérdezzük az egyik derék sokácot magyarul, nincs-e melege. Nagyon barátságos ember, viszont amerikai, így veszni hagyjuk Mohácsot. Egy közeli szállodában még megnézzük, hogyan élnek a gazdagok (jól), és magunk is gazdagon távozunk. Még a Bécs előtt elcsípett pokoli hóviharban is marad bennünk némi melegség. Ahogy a jó Petrarca írta anno: „A nemes Velence a szabadság, igazság és béke egyetlen otthona a földön, a jó szándékú emberek egyetlen menedéke, az egyetlen kikötő, ahol az ember zsarnokoktól ment, nyugodt életre lel.”