A magántulajdon mint szentség

Nyugodtan állítható, hogy magántulajdon nélkül nem lehetséges civilizált társadalom. Viszont azt is állíthatjuk kételkedés nélkül, hogy a szabályozatlan, a közjó érdekében nem korlátozott magántulajdon társadalma is civilizálatlan, erőszakos dzsungeltársadalom. Ez még akkor is igaz, ha a modern „befektetői érdekek” maximális profitérdekei nem fegyverekkel, hanem „csupán” pénzügyi kényszerítésekkel, netán öntudatlan elégedetlenek manipulált „forradalmaival” érvényesülnek.Különösen hamis és etikátlan a volt kommunista országok helyi új nagy magántulajdonaival kapcsolatban legitim érdekekről beszélni, s arról, hogy ezek magatartása a szabad piac és az emberi jogok jegyében mintegy a „társadalmi igényeket” fejezi ki (mondjuk a reklámmal vagy a sajtótámogatásnál). Mintha nálunk az egyre zsugorodó állam, a közjó legitimált, közösségi képviselője eleve gonosz lenne s jogosulatlan arra, hogy bármibe beleavatkozzon, míg a – mindenki által tudottan – jórészt valósággal összelopkodott magyarországi nagy magántőke ellenben ligitim módon befolyásolhat mindent, s dönthet arról is, hogy milyen legyen az ország politikai-szellemi élete.A neoliberális/neokonzervatív globaliz-mus életfelfogása olyan mély primitív materializmust jelent, hogy azt még az egyéni felelősségre utalás fügefalevelei sem tudják elleplezni. Mintha a magántulajdon olyan szentség volna – létrejöttének s működésének körülményeitől függetlenül! –, hogy a vele rendelkezőket mintegy magasabb emberfajtává tenné. A magántőke és a magánpénz lassan immár a demokratikusan legitimált és számonkérhető politika és politikusok fölé is kerekedett. S lassan az lesz a követelmény, hogy a mindenkori politika mindenekelőtt a magántőke minél maximálisabb megtérülését védje, vagy saját magát fossza meg a bármiféle „beleszólástól”. Mintha bizony a korlátlan globális világtőkének köszönhetne az emberiség mindent, amely előtt így alkalmazottnak/munkavállalónak és fogyasztónak egyaránt meg kell hunyászkodni. Mintha egy magántulajdonosnak csak önmaga virágzásával kapcsolatban volna felelőssége, míg mindenki másnak meg kellene érteni azt, hogy neki szüksége van a maximális profitra.Az immár minden mások iránti felelősségtől megszabadult magántulajdonnak így természetes módon jár akár a legdurvább manipuláló, hazug médiabefolyás lehetősége, míg az állami vezetésnek s a politikai érdekképviseleteknek ettől távol kell tartaniuk magukat. Érdekes helyzet. Leegyszerűsítve az is mondható: az egyéni önzésnek nem szabad határt szabni, a közhatalom viszont szégyellje magát már azért is, hogy van egyáltalán. Miért ilyen csodálatos a magántulajdon? Egy egyszer már gyakorlatban megbukott szélsőliberális elképzelés szerint azért, mert az egyének a maguk (szabadságos) céljait követve spontán módon a köznek is a legjobbat fogják eredményezni. A szabadságos egyedek korláttalan – legfeljebb a saját belátás által befolyásolt – mozgásai egy „láthatatlan kéz” által harmonizálódnak, miközben gazdaságilag is a leghatékonyabb módon használják az erőforrásokat. Az egyén tehát – eme téveszme szerint – az objektív jó eszköze, míg a közhatalom képviselői állandóan a szubjektív önkény veszélyét hordozzák magukban. Nem más ez, mint rejtett („ideális”) anarchizmus, amely ugye arról szól, hogy „semmi hatalmat senkinek, minden hatalmat mindenkinek”. A különös csak az, hogy a „gonosz” az egyébként megszüntethetetlenül közösségi lény ember önmagán túli strukturális dimenzióiban lakik, tehát – ellentétben a helyes keresztyén szemlélettel – nem az emberi személyiség (a szív) problémája.A valóságos emberi élet a kölcsönös egyenlőtlen függések hálózata s az egyéni élet mindig szolgálattal is „terhelt” ajándéka a teremtő Istennek. Ilyen értelemben a magántulajdon is csupán használatra, sáfárságra kapott megbízatás, amelyhez semmiféle abszolútum nem tartozik. Sőt, az isteni és emberi rend szerint az ilyen kitüntető ajándék (ugyanúgy például, mint a tehetség) fokozott kötelességekkel jár együtt. A kötelességek nélküli szabadságos globális magántulajdon egyértelműen a bűnök forrása. A „befektetők érdeke” című „verhetetlen” érvelés pedig az egyetemes emberiség elleni fenyegetés, amennyiben az azt jelenti, hogy közös Földünk erőforrásai néhány tízezer vagy legfeljebb néhány százezer embernek állnak rendelkezésre maximális haszonszerzésre. A legveszélyesebb azonban az, ahogyan a globa-lizmus szakértői (WTO) módszeresen minden velük szembeni ellensúly megsemmisítésén dolgoznak. Az első legnagyobb vesztesek közé tartozó politikusok segítségével, akiket a néppel szembeni autonóm státusú helyzetből kiszolgálóvá degradálnak. A hatásoktól és reálisan létező emberi közösségektől független transznacionális vagyonok (és spekulációik) önzése immár ugyanúgy csak a saját esetleges „belátásuktól” függ, mint a liber-tinizmus által istenített egyéneké. S a valóságban ugyanúgy is működik.Látszatokat teremtve reklámoz, „jótékonykodik”, „támogat” – általában olyanokat, akik aztán hangosan hirdetik „humanizmusukat” s egyben csodálatra méltó eredményességüket, hatékonyságukat, vagyis dicsőítik a sikert olyanoknak, akiknek arra immár esélyük sem lesz. A kommunizmus hazug kollektivizmusa és a nyugati jóléti társadalmak mohó materializmusa miatti egyenlősítő telhetetlensége kiváló érveket szolgáltatott a mai neoliberális piaci primitívségnek, az erősek legitim garázdálkodásának. A különös csak az, ahogyan minderre a politika zöme reagált. A nyugati konzervatívok és szociáldemokraták nagy része olyan önfeladást produkált, hogy egykori ruházatuk foszlányai semmit sem rejtenek el a gondolattalan globalista uszálypolitikából. Ezek az egykor „kisembervédő” irányzatok úgy tesznek, mintha a globalizmus hódítása érdekében felszámolt akadályozó szociális és nemzeti-etikai korlátok utáni új rend is a „kisembereket” szolgálná. Mintha a csupán hatékonyságra épült világ mindenkinek jó volna. Mintha a tőzsdei spekulációs és árfolyam- sikerek mindenki sikerei lennének.Hát nem azok. Az abszolút ideológiai uralom utáni abszolút gazdasági (pragmatikus) diktátum is embertelen és erkölcstelen. Semmi sem indokolja azt, hogy pártapparátcsikok helyén a korlátlan magántulajdon szakértő menedzsercsicskásai döntsenek a világ sorsáról. Olyan emberek tehát, akiket a nómenklatúra virtuózaihoz hasonlóan közösségileg soha senki nem legitimált, s közösségi felelőtlenségüket az fejezi ki, hogy kötelezettségeik csupán árfolyamban és/vagy profitszázalékban fejeződik ki. A közösségeket kifejező politikáknak, a közösségeket képviselő kormányoknak a magántulajdont újra keményen, de egyben bölcsen, a materialista mohóságot kifejező telhetetlen egyenlősítés ostoba eszméi nélkül szabályozni kell. Nem azért, hogy ideológiai-hatalmi szempontok legyenek újra uralkodók a gazdaságban, hanem azért, hogy a gazdaság, az életet és az értékek mentén történő létezést szolgálja. S elkerülhető legyen az egyensúlyok nélküli társadalom szellemtelen és erkölcs nélküli sivataga.