A stratéga

Varga Csaba író, szociográfus a Stratégiakutató Magánintézetigazgatója. Az ötvenöt éves tudományos kutató volt olvasótáborok,népfőiskolák szervezője is, a rendszerváltás idején pedig az Ellenzéki Kerekasztal aktív résztvevője. Az első szabad választások idején a rövid életű Magyar Néppárt alapítói között találjuk.A hetvenes évek elején futottunk össze először olvasótáborokban, majd a fiatal írók találkozóján Hatvanban, amelyet nagy rendőri készültség előzött meg. Darvas József, az írószövetség elnöke is jelen volt, de a sajtó nem hozta nyilvánosságra az ott történteket.– 1969-től fiatal íróként elég sokat publikáltam, ettől az időtől kezdve sokan megjelentünk az írószövetség klubjában. Érdekes s nyomasztó korszak volt ez, a gazdasági reform bejelentése után és az 1972-es baloldali fordulat előtt voltunk. Eközben szerveztük meg a fiatal írók egyik első találkozóját Hatvan városában, s elhatároztuk, hogy új politikai, irodalmi programot nyújtunk a fiatal értelmiségnek.– Nem volt ez akkor veszélyes?– Valóban veszélyes volt, a hatalom valami miatt mégis későn kapcsolt, s csak négy-öt nappal a találkozó előtt szóltak, hogy valamilyen ürüggyel le kell fújni a konferenciát. Úgy döntöttünk, hogy nem mondjuk le, így tehát úgy mentünk le Hatvanba a találkozóra, hogy számítottunk arra: valószínűleg minden második ember nem író, hanem jelentést tevő ember lesz. Szenvedélyes hangvételű összejövetel volt, erősen támadtuk az akkori kultúrpolitika nagyágyúit, és meglepetésünkre Darvas József – két-három évtized után – újra kiállt a fiatal írók mellett.– Ön később jelen volt a Magyar Demokrata Fórum megalakulásánál Lakiteleken, részt vett az Ellenzéki Kerekasztal munkájában a Magyar Néppárt országos titkáraként. Végül mégsem találta meg a pártját?– Azt kell mondanom, hogy nem is találhattam meg, ugyanis amit én képviselek filozófiailag, az az újkonzervativizmus. Ennek a fajta gondolkodásnak nem lehetett és 1989-ben nem is volt pártja. 1993-ban írtam egy átfogó elméleti tanulmányt Egy konzervatív társadalom elmélete címmel, amelyben megpróbáltam definiálni a modern konzervativizmus elveit, stratégiai leckéit az információ korában. Ez nem könnyű feladat, hiszen Magyarországon konzervatív politikaelméletet először és sokáig utoljára a reformkorban fogalmaztak meg, 1835 és 1842 között, amiből viszont ma már szinte semmit nem tanulhatunk. Másfél századdal később, a rendszerváltás idején messze elmaradtunk a modern angolszász konzervativizmushoz képest.– Olyan pártot, tömörülést szeretett volna találni, amely a gyakorlatba ülteti ezt a konzervatív társadalomelméletet?– A Magyar Néppárt elődje a Nemzeti Parasztpárt volt, amelyet a népi írók hoztak létre. Amikor a parasztpárt utódaként a néppárt megalakult 1989-ben, érthető módon különböző csoportok jelentek meg benne. Ott voltak a régi parasztpártiak és követőik, jöttek azok a politikusok is, akik a Kádár-rendszert kiszolgálták, és jelentkezett egy fiatal nemzedék, amelynek tagjai részben körém csoportosultak. Mi azt mondtuk, hogy számunkra Kovács Imre a példa, s nem Erdei Ferenc, nem Darvas József. A szándékunk az volt, hogy modern, dinamikus konzervatív pártot szervezünk. Nem sikerült, részben nyilván a mi hibánkból. Aztán 1990 májusában, a választások után több mint harmincan demonstratívan kiléptünk a Magyar Néppártból.– Végül is a sikertelenségek miatt hagyta abba a politizálást?– Egyrészt a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, másrészt a gyökeresen más irány keresése miatt. Az 1994-es választások előtt radikálisan szakítottam a politizálással, mert akkor már megalakítottuk a Stratégiakutató Magánintézetet. Csak annyi maradt meg, hogy egy-két évig kiadtuk a Konzervatív Szemle című elméleti és módszertani folyóiratot. A közvélemény persze sem akkor, sem most nem erre figyel. A fókuszban mindig a pártpolitika áll, holott egy elméleti beállítottságú ember számára az érdemi dolgok nem a politikai mezőben történnek.– A jelenlegi polgári koalíció az önök értelmezése szerint nem konzervatív?– Ma sajnos a jobboldalon mindenki konzervatívnak mondja magát a Fidesz – Magyar Polgári Párttól a MIÉP-ig, holott óriási belső – politikai és minőségi – különbségek vannak közöttük. Tartalmilag leginkább a Fidesz a konzervatív párt, de csak leginkább, mert ez sem azonos még egy európai értelemben vett korszerű, konzervatív szellemiségű párttal. Az én neveltetésem, ízlésem az angol vagy az észak-amerikai modellhez áll közel. Ez azért is tisztázatlan kérdés, mert a fejlett világban a politikai pártok és mozgalmak ideológiája a kilencvenes években látványosan elavult, és ma már arról folyik a disputa, hogy az információs korban hogyan nézzen ki, hogyan működjön az e-demokrácia.– A jobboldaliság nem egyenlő a konzervativizmussal?– Egyáltalán nem.– Többek szerint talán ön került a legmesszebbre a politikától az Ellenzéki Kerekasztal politikusai közül. Mintha jobban beásta volna magát a tudományba, mint a nyolcvanas években.– Nincs ebben kívülállás: a közvetlen politizálás már egyáltalán nem érdekel, és nem is hiányzik. Valóban nagyon messze kerültem a politikacsinálástól, de nem ez a fontos, hanem talán az, hogy szellemileg hova jutottam-jutottunk, és egyáltalán mit kutatunk. A vezető témánk az emberi civilizáció következő húsz-harminc évének várható iránya, kezdve az istentan megújításától az új, integrált természet- és társadalomtudományi egységelméletekig. Már most egymást követi két kivételes erejű, viszonylag még egyszerű paradigmaváltás. Az egyik az, hogy az Európai Unió az elmúlt években áttért az információs társadalom építésére. Érdemes felocsúdni: Magyarország néhány év múlva nem a mai Európai Unióba, hanem a gyökeresen átalakított, magas szinten megszervezett európai információs társadalomba integrálódhat. A második fordulat is bekövetkezhet egy évtizeden belül, amikor az információs kort a tudástársadalom egészen új világa követi, amelyről itthon még nagyon kevés fogalmunk van.– 1995-ben ezt írta: „A magyar értelmiség az elmúlt tíz évben alulteljesített. A korszakkritikán túl nem tudott korszakprogramot megfogalmazni, s a gazdasági elit jórészt elszakadt a világváltozás fő irányától, képtelen lemérni saját helyzetét, az országét és a régióét.” Ezt most is így gondolja?– Ez az állításom nagyjából igaz a kilencvenes évek végéig. Gazdaságilag Magyarországon úgynevezett tortakapitalizmus van, amelynek az alján felfedezhető még az utófeudalizmus, van benne sokféle kapitalista modell, maradt benne államszocializmus, és virul már az összetett szerkezetben az információs vagy kommunikációs gazdaság, azaz tágabb értelemben a tudásalapú gazdaság is. Ez nem tiszta helyzet, hanem rendkívül vegyes modell, és a magyar – érthetően megosztott – értelmiség ebben a bonyolult, áttekinthetetlen világban él. A magyar értelmiség nagy része szellemileg és különösen érzelmileg a régi struktúráknak, viszonyoknak a képviselője, s a többség egyáltalán nem követi az új tudományos és tudományon túli eredményeket sem. Van azonban már egy fiatal értelmiségi réteg, amely az idősebb értelmiségi korosztályok kisebbségével együtt ezt a kettős elmaradottságot nagyon pontosan érzékeli, és egyre többen ténylegesen a kor színvonalán állnak.– Mi az egyéni stratégiája?– Ebben az évben leszek ötvenöt éves. Egy-két éven belül ki akarok vonulni a saját intézetem vezetéséből is. Talán már elég közösségi feladatot elláttam jól-rosszul. A következő tíz évben szeretnék olyan tudományos munkára koncentrálni, amely az egységtársadalom filozófiáját fogalmazza meg. Évek óta erre készülök.– Milyen stratégiát javasolna a kormánynak?– Az információs társadalom, a tudásalapú társadalom megfogalmazásának, előkészítésének kiérleltebb, koncepciózusabb programját ajánlanám, feltéve, ha a tudományos kutatások eredményei fontosabbak lesznek a döntéshozók számára.