Bevezető

Tizenkilencedik áldozata volt a drognak az idén az a férfi, aki a múlt héten Budapesten kábítószer-túladagolás miatt meghalt. Az, hogy tizenkilenc ember élete sok vagy kevés, megítélés dolga. Esetükben bizonyítható volt, hogy a drog okozta a halálukat. Nincs pontos adat azonban arról, hogy hány haláleset oka a hosszú évekig tartó önpusztítás, a kábítószer visszafordíthatatlan rombolása, a szervezet lassú, de biztos leépülése. Fiatalok gyakorta hivatkoznak arra, hogy néhány marihuánás cigaretta nem árt, arra nem lehet rászokni. Ez az állítás a nekik íródott ismeretterjesztő könyvekben áll. Nem egy, magát hozzáértőnek tartó szakember tesz olyan kijelentést, amely jó érvként szolgál az enyhébb drogokat kíváncsiságból kipróbálók számára. Másként vélekedik erről az orvos szak-értő, aki szerint már egyetlen, ártalmatlannak tűnő füves cigaretta is károsítja a szervezetet. Sok a tévhit a köz-véleményben a témával kapcsolatban, és a jelenlegi törvényt is sokan bírálják.Mindenesetre kissé lemaradtunk a veszély nagyságához és a több évtizedes nyugati tapasztalatokhoz képest. Mire megkondultak itthon a vészharangok, értékes évek és életek vesztek el. Szemellenzős módon azt hittük, a fejlett világ társadalmainak rákfenéi minket elkerülnek. Tíz éve még az alkoholizmus, a dohányzás és az elhízás jelentette a lakosság megbetegedésének egyik fő okát, mára a lelkibetegségek szinte minden formája elterjedt, ijesztő méreteket öltött a főként a stressz okozta szorongás és depresszió. A legsúlyosabb veszély azonban a fiatalokat fenyegeti.Ha pusztán a sokat vitatott hivatalos statisztikákra és felmérésekre támaszkodunk, akkor is okunk van az aggodalomra. Pedig ezek az adatok csak a regisztált eseteket tartalmazzák. Tanulmányok garmadája foglalkozik becslésekkel, tendenciákkal, jóslatokkal az e tekintetben nem túl biztató jövőre nézve. Elég riasztóak a statisztikák akkor is, ha csak az elmúlt öt év számadatait nézzük. Az ismertté vált és kábítószer hatása alatt elkövetett bűncselekmények száma 1995-höz képest 1999-re a hétszeresére emelkedett. S míg hat éve az egészségügyi intézményekben 3553 nyilvántartott drogbeteget kezeltek, addig 1999-ben már 12 765-re nőtt a számuk. Ám nem különösebben érdemes elveszni az adatok dzsungelében, hiszen a tendeciákat mindenki pontosan látja. Ma már nincs az a csendes kis falu, ahol ne hallottak volna a kábítószerről, s a kamasz gyermekeket nevelő szülők sem dughatják homokba a fejüket.Egy esztendeje született meg az Ifjúsági és Sportminisztériumban a kormány nemzeti stratégiája a kábítószer-probléma visszaszorítására. Kétségtelenül értékes munka, amely kivívta a szakma elismerését – csak kissé megkéstek vele. Aki elolvassa, egy szép új világban érezheti magát, ahol minden tökéletesen működik majd. S ami még ennél is fontosabb: mintha a szép tervek megvalósítása nem ütköznék semmilyen akadályba, elég volna pusztán az elhatározás.Megállapították többek között, hogy a drogfüggők leszoktatására alkalmas kórházi és rehabilitációs intézményekben nincs elegendő férőhely, ezért ezeket bővíteni kell. Természetesen a megelőzésről is sok szó esik, csakhogy a közvéleménnyel – s az érintettekkel – eddig nemigen sikerült párbeszédet folytatni. Pedig a szó ebben az esetben is hatékony fegyver lehetne, ha a reklámszakemberek és multicégek az emberek befolyásolására irányuló hatékony, célirányos és rafinált kommunikációs technikákat, módszereket ebben a harcban is felhasználnák.Hosszan sorolja a dokumentum mindazt, ami még hiányzik, s amihez „meg kell teremteni a szükséges forrásokat”. Vagyis ehhez a háborúhoz is főleg három dolog kell: pénz, pénz és pénz.S ha már a pénznél tartunk, ez is olyan háború, amelyben az egyik oldalon szenvtelen üzletemberek és csoportok állnak. A drogmaffia dollármilliárdokra tesz szert, ami hatékony fegyvernek bizonyul a másik oldalon becsapott, tönkretett, sokszor életét áldozó, védekezésre képtelen tömegekkel – a fogyasztókkal – és az őket megvédeni próbáló, pénzhiánnyal küzdő egészségügyi rendszerrel szemben.Stratégiánk tehát már van, jó is, az intézmények elvben felkészültek a probléma orvoslására, számos nyugati és tengerentúli módszer áll rendelkezésre, létrejöttek azok a civil szervezetek is, amelyek a „magad uram, ha szolgád nincsen” alapon, szinte külső segítség nélkül évek óta igyekeznek talpon maradni és eredményesen működni. A pedagógusok és szülők többsége azonban csak mostanában ébredezik, s kezdi felismerni, hogy ég a ház. Pedig a legnagyobb teher az ő vállukra nehezedik. Ha azt mondják, társadalmi felelősség, ne a szomszédunkra, az egészségügyre vagy a kormányhivatalokra gondoljunk. Vegye magára bátran mindenki, aki gyermeket nevel szülőként, vagy tanít pedagógusként.Sorozatunkban olyan cikkeket olvashatnak majd, amelyekben szakértők – orvos, pszichológus, önsegítő csoportok tagjai, kábítószer-fogyasztók – szólalnak meg; kifejti véleményét a témáról bíró, ügyész, rendőr és iskolaigazgató, de szinte mindegyikük levonja a következtetést: a megelőzésben az iskola és a szülő tehet a legtöbbet.Írásaink segítséget próbálnak nyújtani ahhoz, hogy ne tüzet oltsunk, hanem „tisztán” megőrizzük fiataljainkat.