Mégis, kinek a problémája…?

Azt tapasztaltuk, hogy a társadalom a kábítószer-problémát eddig elhárította, tagadta, nem akart szembesülni azzal – állítja Kály-Kullai Károly, a Sziget Droginformációs Alapítvány vezetője, aki 1984 óta tevékenyen részt vesz a drogellenes küzdelemben. Az alapítvány állandó létbizonytalanságban, egy penészes pincében, s az idén már költségvetési támogatás nélkül dolgozik, tevékenysége mégis sikeres, hiszen a csapat elszánt és elkötelezett.Akábítószer-fogyasztókon kívül a szülők és a pedagógusok azok, akik kezdettől támogatásra szorultak volna, hiszen a közvetlen hozzátartozók, illetve a tanárok a leginkább érintettek. – A szülők és a pedagógusok sokáig azt állították: nincs probléma, ezért nem is találhattak jó válaszokat – emlékezik vissza az alapítvány vezetője a kezdetekre. – A kilencvenes években kezdődtek el a változások. Fel kellett ismerni, hogy a kábítószer nem csak annak a problémája, aki fogyasztja. Hiába ugyanis a legjobb kezelés, terápia, rehabilitáció, ha a családi viszonyok mit sem változnak. Ha onnan nem érkezik segítség, a visszaesés majdnem mindig bekövetkezik. Az első pozitív elmozdulás az volt, hogy megalakultak az önsegélyező csoportok, amelyek jó példával jártak elöl. Ezekben az érintett szülők már bekapcsolódnak a drogellenes munkába, s maguk is önvizsgálatot tartanak, hajlanak a változásra, a probléma gyökerének megtalálására gyermekük gyógyulása érdekében.– Az önsegítésben nem elhanyagolható szempont – folytatja a szakember –, hogy ehhez nem kell pénz, csupán néhány jótét lélek és egy helyiség. Ma már szinte minden városban léteznek ilyen csoportok. Segítséget nyújtottak az intézmények is, hiszen egyrészt befogadták az önsegítő csoportokat, másrészt megjelent a családterápia és a konzultáció is, amelynek a fontosságát ki kell emelni, mivel a gyermek gyakran azért kezd el drogozni, mert a családtagok között nincs kommunikáció, és feloldhatatlanok az otthoni konfliktusok. Mindezek üdvös és fontos változások, ám korántsem elegendők a probléma megoldásához.– Tíz éve indult el egy folyamat a perevencióért. Az elképzelések szerint a tanárt kell képezni, megerősíteni, aki, ha átesik egy négy-öt napos tréningen, a megelőzés megvalósítója lehet. Csakhogy miközben sok pedagógust képezünk, kevés azoknak a száma, akik a későbbiekben is elkötelezetten dolgoznak. Hiányzik ugyanis a folyamatos kapcsolattartás, a konzultatív segítség, amely nélkül a tanár nem kap kellő motivációt ahhoz, hogy meg is maradjon a pályán. Ez egy plusztudás, óriási felelősség, amely a nevelésben árnyalt segítőeszközt ad a kezébe, ám az iskolarendszer belső ellentmondásai miatt elmarad a sikerélmény, és az egyéb feszültségek felőrlik a lelkesedést, az elkötelezettségét a drogellenes küzdelemben – mondja Kály-Kullai Károly, aki szerint az utóbbi években már megjelentek a segítő intézményekben azok a tanárok, akik nemcsak a prevenció letéteményesei, hanem a segítő szándék is megvan bennük, és választ szeretnének kapni arra, hogy mit tegyenek, ha valamelyik diákjuk hozzájuk fordul. – Ezeknek a pedagógusoknak a léte roppant fontos a munkánkhoz. Kidolgoztuk az akkreditált pedagógusképzésünket, amely illeszkedik a továbbképzési rendszerbe, megfelelő óraszámban teljesíthető a feladat, és kedvezményt is jelent. Emellett olykor hátrány is, ha a képzésben részt vevő tanár felvállalja elhivatottságát a tantestület előtt, mert ezzel hatalmas vitákat gerjeszt. Ezért úgy gondoltuk, hogy tréningünknek azt a címet adjuk: Eszközeim, lehetőségeim, határaim a drogprevencióban; minthogy a társadalmi válaszok egyre árnyaltabbak, polarizáltabbak. Sokan kizárólag a büntetőjogtól várják a megoldást, holott ez a temérdek eszköz közül pusztán az egyik. Hiába emelkedtek a büntetési tételek, ez egyáltalán nem rettenti vissza a fiatalokat. Sőt arra készteti őket, hogy egyre rafináltabbak legyenek, mindinkább leplezzék kísérletezésüket a droggal, akár a függőség kezdeti fázisát is, így a probléma feltárása helyett annak elfedése a cél. A tanárok zöme radikális megoldást akar. Úgy érzik, hogy ez egy újabb társadalmi probléma, amit meg kell oldaniuk, pedig már így is túlterheltek. A panaszáradatnak – valljuk be – van is valóságtartalma. Ugyanakkor a rendezvényeken, képzéseken már maguk a pedagógusok is elismerik, hogy igenis vannak kötelezettségeik ezzel kapcsolatban. Mert ha az iskolában a legfontosabb a gyermek, és a pedagógus az, aki felelős érte, akkor a drogproblémára is választ kell találni. Egyszerűbb persze azt mondani, hogy ez a gyerek gyanús, biztos drogos, megszabadulok tőle, kirúgom, és akkor holnaptól nem lesz vele gond – abban az iskolában. De ezzel a fiatal problémáját megsokszorozzák, kriminalizálják, olyan útra terelik, amelynek senki sem látja a végét. Ez ma még gyakori tanári válasz a drogra – s ily módon könnyen előfordulhat, hogy a terjesztő bent marad az iskolában, míg az alkalmi használót vagy kipróbálót kiteszik. Márpedig a nemzetközi vizsgálatok adatai szerint a veszélyeztetett korosztály a 14–18 éveseké, de a drog egyre inkább begyűrűzik az általános iskolákba is. Ennek nem valami misztikus, nagy társadalmi vagy szociológai oka van: egy mai kamasznak, úgy látszik, egyszerűen „illik” kipróbálnia a kábítószert. A gond az, ha a gyerek pozitív megerősítést kap a kortársaitól, s életformává, a napi gondok megoldásának vélt eszközévé válik a kábítószerezés. Ebbe a csapdába könynyen beszorulhat egy kiskamasz is – összegzi tapasztalatát a Sziget vezetője.– Sajnos arra kevés lehetőség van, hogy a pedagógus bizonyosságot szerezzen arról: diákja drogozik, de az rettegéssel tölt el, hogy egy iskolában minden gyereket potenciális drogosnak tekintsenek, kötelező szűrést alkalmazzanak, kíhívják a rendőrséget és kábí-tószer-kereső kutyákkal járják végig az épületet. Ez felesleges félelmet és ellenállást gerjeszt a fiatalokban, aminek beláthatatlanok a hosszú távú következményei. Én felnőttként is kikérem magamnak, hogy engem bárki is potenciális alkoholistának vagy bankrablónak nézzen.Természetesen a drogellenes küzdelemben a legnagyobb munka és felelősség a mindenkori kormányra nehezedik, de a segítő szervezetek felelőssége is nagy. A legnehezebb munka és a fő célkitűzés, hogy a társadalmat érzékennyé tegyük a probléma iránt, és motiváljuk abban, hogy segítsen megoldást találni. Emellett az érintett rétegeket biztosítani kell arról, hogy nem maradnak egyedül, vannak ebben a küzdelemben társai. Ha az Oktatási, valamint az Ifjúsági és Sportminisztérium közös erőfeszítése megvalósul, úgy az év végére a magyar középiskolák negyven százalékában legalább hét ember – nevelési igazgatóhelyettes, osztályfőnöki munkaközösség vezetője, gyermekvédelmi felelős, iskolai védőnő, az iskolapszichológus és -orvos – felelőssége lesz ez a kérdés. A drogkoordinátorral együttműködve kialakítanak egy helyi tervet, közös szemléletmódot, elkészítik az iskola egészségstratégiáját, és mindezt igyekeznek átadni tantestület tagjainak akár ők maguk, akár külső szakember vagy szervezet segítségével. Ez hosszú távú munka, de elindult, és nagy lehetőség rejlik benne.[Folytatjuk]