(mi megy ki a divatból)

Én nem tudom, mi az, amit a zsurnalisztikában tárcának nevezünk, és még kevésbé tudom, hogy mi az a tárca. Egy eredeti meghatározás szerint – ezt még a bölcsészkar hajdanvolt újságíró tanszakán tanultam – tárca az, ami az újságban vonal alatt jelenik meg. Egyszóval, valahol lent. Ez a definíció semmit sem árul el a tárca valódi természetéről, mindössze arra utal, hogy a tárcának vélt irományt a szerkesztő rutinszerűen valamely oldal aljára teszi, és vonallal választja el a tudósításoktól, a véleményektől és a hírektől.Az etimológiai szótár segítségével mégis megpróbálkozhatunk valamiféle magyarázattal. A tárca nyelvújítás korabeli alkotás és a tár főnévből származik, a „ca” tulajdonképpen kicsinyítő képző, maga a kifejezés pedig bizonyos tárolóhelyre utal. Ám mindezáltal sem kerülünk közelebb a zsurnalisztikai értelmezéshez. A szó harmadlagos jelentése szótárunk szerint: „irodalmi színvonalú rövidebb írásmű.” Tehát összegezve a tanultakat: a tárca irodalmi színvonalú rövidebb írásmű, amely a vonal alatt jelenik meg. Most már csak az irodalmi színvonal mibenlétét kellene tisztáznunk, de erre vállalkoznunk értelmetlen, legalábbis sziszifuszi erőfeszítés. (Bár a Sziszifuszra tett könnyed utalás máris irodalmi igényre utal.)A tárca irodalmi jellegét bizonyítja elvileg az a tény is, hogy ezt a műfajt általában a médiára kacsingató írók gyakorolják. Tisztázatlan viszont, hogy a „szent hír és szabad vélemény” korában a tárca szent-e vagy szabad? Ha Csehovra vagy Kosztolányira gondolunk, sznobizmusunk a szentet tolja előtérbe, ha viszont a Magyar Hírlapban megjelent, az ominózus likvidálás szót tartalmazó írásműt idézzük fel, akkor a teljes elszabadultság szele csap meg bennünket. Azokat a többszörös főszerkesztői meakulpázást eredményező sorokat is egy állítólagos író írta, irodalmi igénnyel. Ne firtassuk, hogy a szabadságnak mi a köze az igazsághoz, hiszen az elvileg az igazságügyi tárcára tartozik.Nézzük meg inkább azt, hogy a tárca mint műfaj, hogyan tartott lépést száguldón virtuális korunkkal. Jelen van-e például a tárca valamely formában a tévé képernyőjén, mint a valóság irodalmi, vagyis égi mása. Erre a múltkor komoly kísérlet történt, amikor Frei Tamás egy bérgyilkost állított elénk, merőben irodalmi eszközökkel. Ez a kereskedelmitévé-tárca szintén (szín)vonal alatt jelent meg, és szárnyalásához nem fért kétség, végül az sem derült ki, ki kit vert át, az álbérgyilkos az igazi Freit, a maffia az áltévét, vagy a tévémaffia az álmaffiát. A nézőt mindenképpen átverték a legirodalmibb eszközökkel, majd jött a vagány Juszt, és mint igazi bűnügyi szakértő, az egészet hátba döfte. Fogalmam sincs, hogy ily módon magát a tárca műfaját érte-e csapás.Hogy én magam, e helyt a vonal alatt, a Magyar Nemzetben tárcákat írok-e, szokásom szerint szintén nem tudom. Irodalmi besorolásra – ismerve a magyar irodalmi és kritikai viszonyokat – nem tartok igényt. Azt gondolom, a tárca szelíd műfaj, de nem nélkülözheti az iróniát, bár irodalmi eszközökkel él, a valóságot nem kerüli meg, igazságtevésre azonban nem vállalkozik, így aztán mentes az igazságtevő durvaságtól. Mivel honunkban jelenleg folyamatos politikai harc dúl, a tárcaíró nem kerülheti ki a politikát, de ha érdeklődését csakis a politika (s az abban rejlő gyűlölködés) köti le, jobban teszi, ha elmegy aktuálpublicistának vagy médiarambónak, kinek hogy esik jól. Szerintem jobb mosolyt fakasztani, mint dühöt. Hogy tárcaértelmezésem anakroniszti- kus-e, én nem tudom.