(mitől üveges a szem)

Én nem tudom, hogy az úgynevezett szélsőségek hogyan és mikor jönnek létre egy-egy ország politikai életében. Ugyanis az emberek általában szeretik a rendet és a nyugalmat, a szélsőség pedig, ha teret kap, minden esetben káoszt és atrocitást jelent, a megszokott dolgok felforgatását, bűnbakkeresést, ítélkezést rendszerint az igazság és a nép nevében. A nép és az igazság persze ritkán érhető tetten, a radikalizmus valójában egyedi, személyes indulatoktól fűtött, így, általánosító természete szerint, legtöbbször félrevezető s igazságtalan. Maga a „nép” pedig nyugodt, tehát, ha akarunk tőle valamit, radikalizálni, helyesebb magyar szóval: izgatni kell, uszítani, mint a kutyát. Gyűlöletet kell benne ébreszteni, amely az egyént akár az igazság érzetével, sőt öntudattal ruházhatja fel. Kétségtelen azonban, hogy az uszíthatók – ostobák. Ahhoz, hogy az emberek tömegesen és ténylegesen kivetkőzzenek önmagukból, nyomor kell és kilátástalanság. A történelmi idők során a szélsőjobb és a szélsőbal akkor került uralomra, amikor a társadalom immunitása legyengült, s így fogékonnyá vált az „ordas eszmék” iránt, az állam pedig elveszítette stabilitását, s azzal együtt rendtartó erejét.Úgy tetszik – a médiát, az irodalmat, a nemzetközi politikát figyelve –, hogy a jobboldali szélsőségek veszélye nagyobb, mint a baloldaliaké. Mintha maga a konzervatív polgár fenyegetné általában a polgári társadalmakat, mintha a jobbközép értékei, a család, a nemzet, a hit, a magántulajdon, a munka, a rend, hipp-hopp önmaguk ellentétébe csaphatnának át, mintha a konzervativizmus és a radikalizmus között nem volnának antagonisztikus ellentétek. Ez a látszat egyszerű és kézenfekvő módon alakul ki: a média- és kultúrpozíciók birtokában levő baloldali, liberális értelmiségi önnön erkölcsi létét és fölényét képtelen másként igazolni, mint ezzel az ősöreg módszerrel: a teljes jobboldal egybemosásával, azt az eredendő bűnbe, a demokráciát negligáló szélsőségbe taszítva.A baloldalt saját szélsőségei nem aggasztják, Thürmer Gyula azt mond, amit akar, maximum ártalmatlan hülyének tekintik. Tekintsük mi is annak, bár újabban úgy viselkedik, mint egy westernhős, s fennforog annak a lehetősége, hogy nagy szorultságukban végül a szocialisták is annak tekintik. Annyit azonban szögezzünk le: Thürmer pártja ma a legszélsőségesebb s egyben leganakronisztikusabb politikai tömörülés Magyarországon. Mivel a „nép” uszíthatóságának feltétele a nyomor és a kilátástalanság, aligha hihetjük, hogy Magyarországon most, a szemmel látható fejlődés és sorsfordulás korában bármely szélsőség társadalmi veszélyt jelenthet. Jelenleg a szocialisták és a szabaddemokraták érezhetnek némi „fenyegetést”, ami nem más, mint a háttérbe szorulás esélye. Ez az ország szempontjából természetesen nem kedvezőtlen, az emberek sorsának alakulását nem érinti. A Fidesz – integrálva a jobboldal mérsékelt erőit – nem radikalizálódott, nem tolódott a jobbszél felé, sőt, ha tömegvonzása révén netán sikerül a szélsőjobb szavazóinak egy részét is megnyernie, ez kifejezetten hasznára lehet a magyar demokráciának.Ugyanis nincs olyan társadalom ma a világon, ahol ne léteznének szélsőségek. Ezek viszont csak akkor nyernek súlyt a politikában, ha egy szélsőséges párt (karizmatikus pártvezér) képes mozgósítani és összefogni őket. Nagyon kézenfekvőnek látszik: a Fidesz „elnyeli” s feloldja ezt a radikalizmust, bár a szavazatokból kétségkívül haszna lesz. A képlet egyszerű: aki a Fideszre szavaz, az nem szavaz a MIÉP-re, viszont a baloldal ellen szavaz. Amikor a ceglédi kisgazda banzájon az elnök üveges szemmel elkezdte skandálni, hogy „bolsik, haza”, s a tömeg isteni kinyilatkoztatásként átvette ezt a szélhámiát, ugyanarra gondoltam, mint Thürmernél: lehetetlen, hogy ez a vicsorgó bornírtság Magyarországon politikai vezéreszme legyen.Hogy ezek a pártok és ezek az üveges szemű emberek hasznára vannak-e a magyar demokráciának, én nem tudom.