Tallózó

FrontpageDavid Horowitz, a hatvanas és hetvenes évek baloldali fenegyereke, aki ma szilárdan a konzervatív táborba tartozik, igen aktív a politikai életben. Kaliforniában kulturális központot működtet, és Frontpage Magazine néven on-line magazint ad ki. Ennek legfrissebb számában jelent meg a lap állandó publicistájának, Robert Locke-nak a cikke, amely azt javasolja, hogy a washingtoni Holokausztmúzeumot alakítsák át a holokausztok múzeumává.Cikke így kezdődik:A történelem a mai politika kulcsfontosságú harcmezője, ahol a konzervatívoknak győzniük kell, ha azt akarjuk, hogy nemzetünk intellektuális kultúrája ismét az ész logikáját kövesse. E kultúrában egy ártó mítosz hat, és ezt ritkán mondják ki hangosan, de ott van mélyen a közgondolkodásban. Ez pedig az, hogy noha a XX. század mind a bal-, mind pedig a jobboldal szélsőségességét megmutatta, a szélsőjobb lett a gonosz esszenciája, míg a szélsőbal félresikerült, de tisztességes, az egyenlőség kívánatos eszménye nevében indított kísérlet. Erről a mítoszról általában nem beszélnek, de láthatatlan felhőként lebeg jobbközép gondolkodók és politikusok fölött annak ellenére, hogy semmi közük a szélsőséghez. Olyan intellektuális pályát teremt, amelyet kulturális gondolkodásunk ellenállhatatlanul felénk tesz lejtőssé, noha csak fokozatosan és olyan kis lépésekben, hogy észre sem vesszük. Ennek a mítosznak a magvát az az állítás képezi, hogy a nácik embereket semmisítettek meg, a kommunisták viszont nem tettek ilyet.A legtöbb képzett olvasó tudja, hogy ez nem igaz. A bolsevista gulág és a maoista laogai ténylegesen még halálosabb volt, mint a náci koncentrációs táborok. Nem is említve azokat a likvidálásokat, amelyek a táborokon kívül történtek, vagy amelyekhez olyan bűnös és elmebeteg intézkedések vezettek, mint Maónak a mezőgazdasággal folytatott kísérletei, amelyeknek milliók estek áldozatául. De miközben világszerte ismerik Himmler és Eichmann nevét, akik a barbárság megtestesítőivé váltak, Feliksz Dzerzsinszkij, Genrih Jagoda és Nyikolaj Jezsov vagy kínai, kambodzsai, észak-koreai, vietnami stb. megfelelőik ismeretlenek maradnak. Nemzetközi törvényszék ítélkezett a nácik fölött Németországban és Japánban, de a kommunista zsarnokok fölött senki nem ült törvényt.A kettős mérce sok minden másban is megmutatkozik. Míg az amerikai egyetemeken elfogadható, ha valaki marxista, az nem, ha valaki náci. Ehhez hozzászoktunk, ezért nem látunk benne semmi szokatlant. Sőt az a furcsa, ha valaki az összehasonlítást egyáltalán felveti. De miért engedhető meg, hogy valaki hirdethesse az egyik népirtás ideológiáját, a másikat viszont nem? Ha bármelyik történelemtanár tagadná a zsidó holokauszt valóságát, megérdemelten pellengéreznék ki. Ám Eric Foner, a Columbia Egyetemen tanító történész tagadhatja, hogy a szovjetek népirtást követtek el, és ezt nemcsak megteheti, hanem ráadásul megválasztják az Amerikai Történészszövetség elnökének. A kettős mérce forrása nyilvánvalóan a marxizmus ereje az amerikai értelmiségiek körében. Ez annak a következménye, hogy míg az amerikai baloldal döntő többsége áruló módon átállt az ellenség ideológiájának oldalára, addig a jobboldal – dicséretére legyen mondva – igen kevés nácit termelt ki magából. Ez pedig olyan különbség, amelyet érdemes hangsúlyozni, amikor végre tisztességesen megírják a XX. századi Amerika történelmét. Azt is el kell majd mondani, hogy a marxisták részben felelősek a náci bűnökért, mégpedig négy okból:Mivel a szocializmust politikai erővé tették, és a nácik – amit sajnos túl kevesen tudnak – szocialisták voltak.Mivel ők találták fel a totalitarizmust.Mivel Hitler részben azért került hatalomra, mert antikommunizmusa vonzó volt a józan emberek szemében, és a marxisták a kommunizmust fenyegető veszéllyé tették.Mivel a szovjeteknek a náci Németországgal 1939-től 1941-ig tartó szövetsége – amely csak akkor ért véget, amikor Hitler lerohanta Oroszországot – segített abban, hogy a nácik leigázzák Európa nagy részét.A nemzetközi kommunista mozgalomnak (amelynek amerikai képviselői azzal segítették Hitlert, hogy az elszigetelését támogatták mindaddig, ameddig nem támadta meg a Szovjetuniót) felelnie kell nemcsak a saját bűneiért, de névleges fő ellenségei bűneiért is bizonyos felelősség terheli.A kettős mérce másik forrása a zsidó holokauszt amerikai túlhangsúlyozása, amely más holokausztok történelmi emlékét kiszorította. Ennek az emlékezésnek számos pozitívuma van, mivel kultúránknak inkább több, mint kevesebb történelmi megemlékezésre van szüksége. De történelmileg ez szintén nincs egyensúlyban, mivel ma mindenki jobban ismeri a hatmillió zsidó sorsát, mint azon több mint 150 millióét, akik népirtás áldozatává váltak a XX. században. Nézzük meg tehát e holokausztokat az elkövetők szerint:Kommunista Kína: 65 701 000;Szovjetunió: 62 000 000;Náci Németország: 30 000 000;Koumintang uralta (nacionalista) Kína: 10 075 000;Náci Japán: 6 000 000;Törökország: 2 500 000 (főként örmények és görögök).(A szerző a tizennyolcadik népirtásig sorolja a listát, amely Ruandában zajlott, és 800 000 áldozatot követelt.)Mindezek polgári áldozatok, és a számok nem tartalmazzák a katonai veszteségeket, amelyekért szintén e politikai rendszerek viselik a felelősséget. A szerző megemlíti azt is, hogy a japán rezsimre azért utal „náciként”, mert az is a hamis faji felsőbbrendűség totalitárius kultuszán alapult, függetlenül attól, hogy a szóban forgó faj az „árja” vagy a „jamato”. A „hamis” jelző pedig azt jelenti, hogy a náci ideológia által felértékelt közösségek nem felelnek meg a faji különbségek biológiailag érvényes semmilyen taxonómiájának.Dicséret illeti azokat a zsidókat, akik felépítették a washingtoni Holokausztmúzeumot, hogy megemlékezzenek az áldozatokról, de itt az ideje, hogy ezt teljessé tegyük azzal, hogy az emlékezést más holokausztok áldozataira is kiterjesztjük. Ezért az Egyesült Államok Holokausztmúzeumát a holokausztok amerikai múzeumává kell átkeresztelni. Itt az ideje, hogy ne csak egyetlen igazságot, hanem az egész igazságot mondjuk el.Már mások is gyűjtenek holokausztmúzeumokra. A kommunizmus áldozatainak is múzeumot kívánnak emelni, és ezt a tervet Clinton elnök és a kongresszus 1993-ban törvényhozásilag is megtámogatta. Az örmények és az ukránok is gyűjtenek rá. De a kérdés ez: Washington közepét töltsük meg holokausztmúzeumokkal? Ha több ilyen múzeum lesz, elsikkadhat a hasonló tragédiák közös emberi vonása, holott ezt kell hangsúlyozni, hacsak nem akarjuk, hogy mindez újabb etnikai keserűségek forrása legyen. Ha pedig csak két múzeum lenne, és az egyikben a szélsőjobb, a másikban a szélsőbal áldozatainak állítanának emléket, akkor az emlékezést megfertőzné két versengő múzeum politikai pártossága, és az igazság mindig oda vándorolna, ahol mi állunk.