Furfangos utakon

Járt már valaha Erdélyben, a Székelyföldön? Mi volt az első, a legmaradandóbb élménye: a regényes, pogány hangulatú hegyvidékek, a soknemzetiségű falvak vagy a foghíjas vár- és templomromok, utolsó tatárjárások mementói? Járt már valaha peremvidékek peremvidékein, az erdőn, a hegyen is túl, ahová csak göröngyös szekérutak visznek, posta nemigen jár, és az emberek csak a maguk elszántságában bízhatnak – s ha megöregednek, a puszta gondviselésben? Mi ragadta meg leginkább? A néprajzi kuriózum? Az ízes és tekervényes székely beszéd? Feltehetően egyik sem. Aki először látogat Erdélybe, a mellbevágó nyomorra figyel fel: a Balkán legszegényebb, legfojtogatóbb hagyományainak térhódítását láthatja.Bódis István Svájcban élő idős gyermekorvos egyike azoknak a karitatív személyiségeknek, akik évek óta orvosi missziókat, segélyszállítmányokat vezetnek erre a tájékra. Abba az országba, amely – Albánia mellett – Európa szegényháza: a romániai átlagkereset megközelítőleg annyi, mint Bangladesben, a lakosság kétharmada a szegénység küszöbén tengődik. Abba az országrészbe, amelyben a koldusszegénység sokszor példás emberi tartással és kitartással párosul, ám ahol csak többszörösen biztosított, furfangos utakon juthat el a segítség a rászorulókhoz – olykor éppen a rászorulók kétségbeesett ügyeskedése miatt.Hogy mit keres egy svájci magyar orvos és felesége a Székelyföldön?– A gyökerek a Pápai Református Kollégiumhoz vezetnek – mondja Bódis István. – Miután Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, 1942-ben gimnazistaként jártam be Kalotaszeget, Háromszéket, és belém ivódott a vendéglátókból sugárzó szeretet. Nem feledhetem fiatalkori tapasztalataimat: mindketten szeretetszolgálatnak tekintjük erdélyi útjainkat, és bár a nyugdíjas éveket utazással, asztaloskodással kívántam eltölteni, végül mégsem Mallorca, hanem Erdély lett az úti cél. Sosem szeretném elfelejteni, hogy kiváltságos körülmények közé kerültem – sóhajt az 1956-ban emigrált gyermekorvos.Svájcban komoly hagyománya, intézményrendszere és gyakorlata van a jótékonykodásnak, a magánszemélyek főként nagyobb szervezetekhez juttatják el adományaikat. Bódis István hajdani pácienseire, gyógyszer- és csokoládégyárak, református és katolikus nőegyletek, gyülekezetek, katonai szervezetek folyamatos segítségére számíthat. Erdélyben beteg, idős embereket látogatnak rendszeresen, eldugott, orvosi rendelővel nem rendelkező településeket választanak ki, hol lelkészlakásokban, hol a verandán, többnyire spártai körülmények között rendelve. Elkerülendő az adományok méltatlan felhasználását, sokszor inkább előfizetik a tejet és a kenyeret a falu szegényeinek, semmint hogy pénzt adjanak nekik. Ugyanakkor éves nyugdíj-kiegészítést biztosítanak azoknak, akiknek nagyjából tíz és fél kiló kenyeret érő havi nyugdíj üti a markukat.Romániában kimeríthetetlenek a jótékonyság lehetőségei. Épülhet vízvezeték isten háta mögötti kistelepüléseken, ahol még mindig a patakra járnak mosni az asszonyok. Ajándékozhatók e tájon sosem látott protézisek, komplikált műlábak és műcsípők, teljes műtőberendezések, de lehet adni elektromos birkanyíró készüléket is. Bódis István és felesége ezekkel az eszközökkel hadakozik a székelyföldi nyomorúság ellen, amelynek mégis büszke jelmondata, hogy többet ér ötpercnyi segítség, mint tíznapi sajnálkozás.Az eltemetett székely falvakban bolyongó svájci gyermekorvosok kiürült adományzsákjai az évek során megteltek szívszorító történetekkel. Faluvégen lakó öregekről, akik dűlőfélben lévő kunyhókban kínlódnak, belebetegedve, beletetvesedve az elhagyatottságba. Szegénynegyedben élő idős juhászról, akinek az állam nem juttatott egy garas nyugdíjat sem, alamizsnából tengődött, és amikor az élelmiszersegélyt megkapta, három nap múltán meghalt, mert túlette magát. Nyolctagú családról, amely a családfő iszákossága miatt rongysátorban fagyoskodott, és amikor Bódisék béreltek lakást nekik, feléltek mindent, s hamarosan ismét az utcára kerültek. Csak úgy lehetett megmenteni őket, hogy az egyházra íratott lakást vásároltak a családnak, így az apa nem adhatta el az ingatlant (később hajléktalanoknak kínálta fel fürdőszobájukat). Bódis doktor mesélhetne olyan rendelésről, amikor fiatalasszony érkezett nagybátyjával: a nőnek már elindult a vérmérgezés piros csíkja megvágott csuklójától, a férfi homlokán pedig verekedésből származó, régóta nyílt seb tátongott. Amikor Bódis István megkérdezte tőle, mikor kapott utoljára tetanuszinjekciót, a cigány ember így válaszolt: „Én negyvenöt éves vagyok. Életemben még sosem kaptam injekciót, és engem így is fognak eltemetni.” A beteg kívánságát tiszteletben tartva az orvos egy tábla csokoládét nyomott a férfi kezébe, aki igen elégedetten távozott.Lehetne sorolni történeteket a csokoládéosztásról: havasi pásztorokról, akik papírostul kezdték falni a svájci édességet. Idős bácsikról, akik tarkójukat vakarva, tisztelettudóan kérdezték: hogy kell ezt bevenni? Cigány gyerekről, akitől megkérdezték: hány csokit kérsz? Mire azt válaszolta: négyet. Miért pont négyet, faggatták. Mert csak addig tud számolni, felelte az anyja. Kisiskolásokról, akik az édességosztáskor csak annyit mondtak: köszönöm, nem kérek, kaptam már. Végül idős özvegyasszonyról, aki az ajándék csokoládét heti kenyéradagjának felével viszonozta.– Rendkívül hálásak ezek az emberek, hogy nem feledkeznek meg róluk – mondja Bódis István elérzékenyülten. – Ám soha nem könyörögnek, soha nem jajgatnak, egyszerűen elmondják, hogy miben szenvednek hiányt. Általában a falu közössége határozza meg, kik szorulnak anyagi segítségre, ingyenes gyógyszerekre (a nyugdíjasok egyszerűen képtelenek megfizetni az orvosságot). Vannak falvak, amelyekbe rendszeresen visszajárunk. És vannak még megoldatlan gondok, mint például a szórványban élő falusi diákok iskolabuszának megszervezése. De a legfontosabb az, amit Németh László az Égető Eszterben írt, hogy mekkora öröm örömet okozni. Ezt mindenkinek érdemes kipróbálnia és gyakorolnia.