(ki verné meg Kokót…)

Én nem tudom, hogy egy embert, egy újságot, egy politikust miként és mennyire tehet gonosszá és bárdolatlanná erkölcsileg-érzelmileg a túlzott politikai és ideológiai elkötelezettség. Fogalmam sincs – bár egyre inkább körülvesz –, honnan származik és meddig terjedhet az a gyűlölet, amelyet bizonyos személyek és csoportok az ön- és igazságtudattal kevernek össze, s mintegy ítéletként fröcskölnek le vele másokat.A média – mivel tudja, hogy a botrány piacképesebb az ártalmatlan mindennaposnál – általában nem tesz semmit a gyűlölet ellen, sőt ha módjában áll, felerősíti azt. A piac úgymond semleges, ezért a legocsmányabb esetben is hivatkozni lehet rá, az úgynevezett újságírói etika viszont a politikai elkötelezettség nyomán kitágul, ugyanis ha a szemben álló felet azonosítjuk a gonosszal, felmagasztosul minden eszköz, amelyet ellene felhasználunk. E felmagasztosulás magát a médiumot és az úgynevezett médiaszemélyiséget is érinti, ily módon aztán a legnagyobb csirkefogó is erkölcsi fölényre tehet szert. A balliberális sajtó mindig és mindenütt élenjár a lealjasításban, a legcsekélyebb gátlás nélkül minősíti a jobboldal egészét fasisztának, tehát a végsőkig elvetemültnek. Itt érvelni már nem is kell, védekezni meg értelmetlen, ugyanis maga a vád az ítélet. Ráadásul ha a fasisztagyanús személy visszatámad, ezzel csak atavisztikus brutalitását bizonyítja. Minden baloldali médium és médiaszemélyiség glóriát visel, az igazság, a szókimondás, a szabadságszeretet, a méltányosság glóriáját. Olyan szellemi aura veszi körül, amely nem csupán intellektuális, hanem humánus fölényét is eleve biztosítja. Rutinról, bevált módszerről van itt szó, a „mesteri” cím kisajátításáról, nemcsak a zsurnalisztikában, hanem az egész kultúrában. A konzervatív szellem ezzel szemben csakis parvenünek látszhat, parlagiassága durvasággal elegy, s ha nagyon ficánkol, számíthat arra, hogy a gátlástalanul magasztos liberális őserő erkölcsileg megsemmisíti. Ez a bevett szokás.Ennek az újságkészítési metódusnak felel meg Magyarországon az Élet és Irodalom és nem kevésbé a 168 Óra. Ezeket az orgánumokat – bármit követnek el – senki nem nevezi szennylapnak, inkább bátornak, sőt hitelesnek. Alacsony nívón és alacsony példányszámban ugyan, de ebből a jól bevált hazugságból élnek. Ügyesek, gátlástalanok. Néha azonban arányt tévesztenek, s ilyenkor az intellektuális beszéden átüt a gyűlölet lihegése. Nézzünk egy szerkesztési példát a 168 Órából. A levelezési rovat Kokó címmel közli egy honfitársunk írását. Elöljáróban leszögezem: honfitársaink tőlem azt írnak, amit akarnak, de – jegyzem meg – általában jól tudják, hogy a legabszurdabb gondolataiknak melyik orgánum ad helyet. Idézem a 168 Óra levélíróját:„Kovács Kokó István megalázó veresége (…) sok embert foglalkoztat. Nem kevesen vannak, akik az »isten nem ver bottal« mondást látják igazolva. Talán nem véletlenül ők azok, akik nem szimpatizálnak a Fidesz-kormányzat képviselte politikai stílussal. Hol itt a kapcsolódási pont? Ott, hogy Kokó szorítóbeli magatartásában sok olyan, egyáltalán nem szimpatikus elemet lehet felfedezni, amelyeket a »fiúk« honosítottak meg. Csakhogy míg a politikában egyesek gondolhatják azt (…), hogy az ellenfelet szabad kinevetni és félvállról venni (…), addig a ringben (…) ezt (…) nem lehet büntetlenül csinálni, mert adott esetben (…) irgalmatlanul pofán vághatják az embert. Mert az egy igazságosabb világ. S ha sajnáljuk is Kokót, legyünk őszinték: akkor este sokunk kezét vezérelte egy argentin fiú…” Nos, ezt nevezik mélyütésnek. És hazafiságnak. Elképesztő. Nem az, hogy ezt valaki (magyar) leírta, hanem az, hogy a (magyar) 168 Óra leközölte. Minden idők egyik legkiválóbb magyar sportemberébe beletörli mocskát egy 168 Órá-s magyar. A lap a Fideszen rúgva telibe találta a nemzeti önérzetet.Hogy ezt szó nélkül kell-e hagynunk, én nem tudom.