Törökországi szerecsenmosdatás

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) által szorgalmazott gazdasági reformcsomag csődöt mondott Törökországban, mielőtt még elkezdődhetett volna. Az utóbbi néhány hétben mintegy félmillió munkavállaló került az utcára, vállalkozások ezrei mentek csődbe, a török valuta mélyrepülésben van a dollárhoz képest, s félő, hogy az égbe szökő kamatlábak adósságválságot indítanak el az országban.A gazdasági és pénzügyi élet szereplői, de a választópolgárok jó része is elvesztette a bizalmát abban, hogy Bülent Ecevit kormánya képes lesz kivezetni Törökországot az immár hetedik hónapja tartó krízisből, következésképpen egyre gyakoribbak a találgatások a kormány távozásáról. Az Ecevit-kormány külpolitikája sem nevezhető éppen sikerágazatnak. A török akadékoskodás a területén lévő NATO-létesítmények uniós igénybevétele körül egyre mélyebb ellenérzést vált ki az Európai Unió országaiban. Ciprus görögök lakta részének várható „első körös” csatlakozásával Törökország kezéből kicsúszni látszik a második legerősebb ütőkártya is, amellyel saját EU-tagsága érdekében „érvelni” kívánt. Ráadásul a természetes érdekszférájának tekintett Közép-Ázsia turkofon országai is hátat fordítottak neki, s Oroszországgal és Kínával szövetkezve próbálnak egy új gazdasági és védelmi blokkot kialakítani. Jóllehet Törökország, a „nagy testvér” jogán, a 90-es évek elején jó esélyekkel indult, az érintettek nyilvánvalóan többet vártak tőle a megvalósult „szatócsdiplomáciánál”. Kiábrándultságukat valószínűleg még fokozta, hogy a Bakuból, Tbiliszin át a törökországi Ceyhan kikötőjéig tervezett kőolajvezeték sehogyan sem akar megvalósulni, így Oroszország változatlanul fontos számukra kőolaj- és földgázszállításaik tranzitútvonalaként.A szaporodó rossz osztályzatok ellenére a kormányfő még rendületlenül a hármas koalíció fenntartása mellett érvel, holott már csaknem minden részletre kiterjedő forgatókönyvek látnak napvilágot a kabinet leköszönése utáni helyzet megoldására. Egyes elképzelések szerint a legcélszerűbb volna, ha ideiglenesen egy szakértői kormány venné át a stafétabotot, amely minden bizonnyal élvezné a társadalom egészének bizalmát. Ezt az ötletet a jelenleg „országló” koalíció két legerősebb pártja, az Ecevit vezette Demokratikus Baloldal Pártja (DSP) és a Mesut Yilmaz miniszterelnök-helyettes nevével fémjelzett Haza Pártja (ANAP) is elveti, miután – szerintük – veszélybe sodorja a demokráciát Törökországban. Átmeneti megoldást jelenthetne, vélik mások, a mostani kabinet átalakítása. Ez a folyamat, mondhatni, már meg is kezdődött, kedden ugyanis lemondott tisztségéről Enis Oksuz közlekedési és hírközlési miniszter, akit az IMF reformcsomagja legfőbb ellenzőjeként ismert harmadik koalíciós partner, a Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) delegált a kormányba. Közvetlenül őt tették felelőssé a várva várt IMF-kölcsön folyósításának elhalasztásáért, mert az ő politikai kinevezettjei a privatizálásra váró Türk Telekomban hívták ki Törökország ellen az IMF haragját. De Ecevit kabinetjének más, az MHP-ből kikerült tagjai is összeütközésbe kerültek már, ha nem is a Valutaalappal, de a reformcsomag honi „apostolával”, Kemal Dervis gazdasági miniszterrel. Minthogy azonban az ominózus párt társadalmi befolyása csak a mindenkori „ügyeletes” iszlám pártéhoz mérhető, nélküle elképzelhetetlen bármiféle tartós koalíció. (Ilyen pártból Törökországban egyszerre csak egy van, de mihelyt betiltják, más néven újjászületik.) Valamivel tartósabb megoldásnak ígérkezik, mondják helyi politikai elemzők, ha a parlamentben csírájukban már meglévő új pártok részvételével választásokat írnak ki.Hogy pontosan mely pártok értendők ez alatt, egyelőre még nem világos. Csaknem biztosra vehető azonban, hogy köztük van az a két párt, amely rövid időn belül megszületik a betiltott iszlámista Erény Pártja (FP) hamvaiból. Az FP reformista szárnyának pártalapítási tervei új lendületet vettek a napokban, amikor is a legnagyobb ellenzéki párt, az egykori kormányfő Tansu Ciller asszony vezette Igaz Út Pártjának (DYP) egy képviselője bejelentette csatlakozását a születőben lévő politikai szervezethez. A képviselő azzal indokolta döntését, hogy szerinte az új párt képes lesz összefogni a társadalom legszélesebb rétegeit, és kivezetni az országot a válságból. A reform-iszlámisták ezzel egyidejűleg nagyszabású médiakampányba kezdtek, hogy a közvéleményt meggyőzzék: jövendőbeli pártjuk nem hagyományos értelemben vett iszlám párt lesz, hanem a vallási gyökerekkel megegyező mértékben fog támaszkodni a jobbközép politizálás hagyományaira is Törökországban. Célozgatnak arra is, hogy további „átigazolásokra” számítanak, méghozzá a jelenleg kormányon lévő ANAP soraiból is. Hogy kik is lennének ezek az „átülők”, arról közelebbit alighanem majd csak az ANAP tisztújító közgyűlése után lehet tudni.Minél inkább sodródik Törökország az általános válság felé, annál nagyobb az eshetősége annak, hogy a nagyhatalmú, több tábornokot mint civil politikust magában foglaló Nemzetbiztonsági Tanács (MGK) szólítsa fel a kormányt a távozásra, és helyébe új kabinet felállítását követelje a politikai pártoktól. Innen már csak egy lépés egy burkoltan katonai rezsim bevezetése, amelyben egy bábkormányon keresztül tulajdonképpen a tábornokok vezetnék az országot. Törökországban az utóbbi megoldásnak gazdag hagyományai vannak, jóllehet eddig egy konzervatívabb válfaja, a nyílt katonai diktatúra volt divatban. Ha túl jól sikerül a szerecsenmosdatás, s a most alakuló iszlám párt nagy befolyásra tesz szert a szavazópolgárok körében, félő, hogy csak az utóbbi két opció közül lehet majd választani.