Kőből faragott figurája pohos hasa alá húzott görbe lábakkal úgy lóg a levegőben, hogy közben a feje fölé faragott kőlapon egy roppant sárkánygyíkot tart.
Nem kétséges, hogy ez a démonpáros kapuőrzőként állíttatott a helyére. Elűzni a rontást. Amiből akadhatott bőven. Kapcsolat nincsen a két figura között. A szobrász a sárkánygyíkkal csak azt akarhatta érzékeltetni: ez a gubbasztó gnóm nem szimpla ördögfi, akit a gyermekmesék idéznek. Benne hatalom és akarat sűrűsödik. Aki pedig ezt nem veszi tudomásul, magára vessen...
Az épületet, Magyarország egyik legszebb Árpád-kori templomát jó néhány évszázada már a kálvinisták használják. A torz ördögfigura aligha zavarhatta őket. A sárkány sem. Sokan talán észre sem vették, ahogy itt csimpaszkodik a boltozatos kapu felett.
Mi mindent láthatott ez a gnómszerű jelenség a tovapörgött korok alatt? Évszázadok futottak tova, generációk sora merült alá a falu földjébe. Hadak vonultak át a tájon. Vándor lantosok hoztak hírt messzi csatákról. Ünnepek fénylettek fel és fakultak a ködbe. Tatár hordák után török martalócok jöttek. A temetetlen holtakra keselyűk keringtek. Német lovagok vágtattak Erdély irányába. Rég elporlott oligarchák éltek errefelé, Korjatovicsok meg Perényiek. Hollók károgtak a bitófa felett. Aztán lengyel rablóhadak portyáztak. Szakadt kuruc vitézeket labanc dzsidások üldöztek. Átvonult a falun a vezérlő fejedelem, aki a közeli Borsiban látta meg a napvilágot, de méltó nyughelye mind a mai napig nincsen. Később nyalka huszárok szálltak meg a faluban. És jöttek szakadt komédiások. Harsogott a trombita, és a gyerekek kikerekült szemmel figyelték, ahogy a műlovarlány felszáll a levegőbe, az erőművész pedig mázsás súlyokat emelget. De jöttek nyomorult ablakostótok és ruszin medvetáncoltatók is. Kíntornások meg drótosok. Aztán vándorcigányok ekhós szekéren. Értettek a dalhoz, a teknővájáshoz meg a vályogvetéshez, de sokféle zsiványmesterséghez is. És Galícia felől menekülő zsidók is tódultak errefelé. Kalapjukat a homlokukba húzták. Némelyikük kézikocsin tolta maradék motyóját. Csimbókos szakállában alvadt vér meg törek. Szemében felégett házak emléke...
A helybeliek néha arról suttogtak, hogy a templomkaput posztoló ördög éjszakára megelevenül. Leszáll a kapu fölötti őrhelyéről, és bekukkant a házak ablakán. Segít a rászorulókon, és megregulázza a renitenseket. Az iszákosokat, az enyveskezűeket, a szoknyabolondokat. Csakhogy itt felmerül a dilemma, aminek még senki sem tudott a végére járni: ha az ördög segít a bajbajutottakon, és átokkal sújtja az orzókat, akkor miért hívják ördögnek..?
Néha zeneszó hallatszott. Cimbalom- meg lantmuzsika. A fiatalok májusfát állítottak, vagy vígan szökkentek át a Szent Iván-éji tüzek felett. Hallatszott a regösök éneke, a karácsonyi pásztorok ostorpattogtatása. Megízlelték az újbort, és disznóvágáskor kóstolóval traktálták egymást, akik korábban bosszúra szomjaztak. A búcsúban körbe-körbe szálltak a körhinták. A gyerekek pedig, a hajdani esküdt ellenségek unokái, egymásra néztek, csizmás fiúk meg lányok, és összebújtak az útszéli akácfák alatt alkonyatkor. Néha körüllestek, talán nem is a szüleiktől tartva, hanem a mendemondáktól, miszerint a gnómszerű ördögfigurát tán épp erre eszi a fene. Az azonban ismerte a regulát. Nem avatkozott a fiatalok dolgába.
És ma már az is történelem, hogy harckocsik jöttek kelet felől. Szőke, tejfelesképű katonák. Egyikük-másikuk mongolvágású szemében idegen tájak fénylettek. Jöttek aztán az agitátorok meg a padláslesöprők. Jöttek a téeszszervezők, akik ha mézesmázos szóval nem boldogultak, elővették a korbácsot meg a kurtavasat...
És az ördög látta mindezt. Ünnepet és gyászt, romlást meg újjászületést. Mert egymaga változatlan itt sok száz esztendeje. A templomot ki tudja, hányszor átépítették már. Családok haltak ki, és újak költöztek a helyükbe. Ő, a töppedt gnóm ott csimpaszkodik ma is a kapuboltozat felett. Csoda, hogy erővel bírja. Néha tán úgy érzi, a hatalma megfogyatkozott. De maradnia kell. Jelenléte értelme ugyan ismeretlen. Talán maga sem tudja, miért támaszkodik rá görbe lábaival meg esett vállával az elsuhogó levegőre.
Egyszer egy vándor szobrász megfaragta és odaállította a templomkapu fölé. Senki nem sejti, ki volt ez a kőfaragómester. Merről jött és hová tartott. A hajdani művészek nevét nemigen őrizte meg a krónika. A pap aztán megáldotta a szobrot, és azóta ott függ az háttal a világnak. Elfeketedve, mozdulatlanul.
Bayer Zsolt
Ő Péter. Miniszterelnök a Facebookon
