Amint az várható is volt, a dél-szerbiai helyzet viszonylagos rendezése és a jugoszláv kormányválság megoldása után előtérbe került a vajdasági probléma. A tizennyolc tagú szerbiai kormánykoalíció, a Szerbiai Demokratikus Ellenzék (DOS) még az egy évvel ezelőtti választási kampányban ígérte meg az érdemi autonómia visszaállítását, de azóta mintha megfeledkezett volna erről az ígéretéről és figyelemre sem méltatta a vajdasági pártok ez irányú követeléseit.Valószínűleg ez késztette a DOS három vajdasági tagját, a Vajdasági Szociáldemokrata Ligát, a Vajdasági Reformistákat és a Vajdasági Magyar Szövetséget, hogy elnökeik, Nenad Csanak, Miodrag Iszakov és Kasza József révén sajátságos ultimátum elé állítsák a koalíció többi részét, azzal fenyegetve meg őket, hogy a problémát a nemzetközi közösség elé terjesztik, ha augusztus 3-ig a DOS elnöksége nem vitatja meg a vajdaságiak követelését. Sajnos, az is várható volt, hogy a kormánykoalíció belgrádi pártjai nem ijednek meg ettől a fenyegetéstől, sőt mint Zoran Djindjics szerbiai kormányfő mondta, éppen az ultimátumjelleg miatt döntöttek úgy, hogy a Vajdaságról csak augusztus végén tárgyalnak, mert ilyen hangnemben senki sem követelőzhet. A miniszterelnök ezen túlmenően kétségbe vonta az említett három párt tényleges erejét is, azt állítva, hogy csak a vajdaságiak 25 százalékának szavazatát szereznék meg. Ez a feltételezés nem nélkülözi a valóságalapot, ugyanis Iszakov a vajdaságiak közös szerbiai elnökjelöltjeként alig százezer szavazatot kapott, és az értékelhető adatok szerint körülbelül enynyire tehető a magyar szavazatok száma is, tehát a vajdasági tömb legfeljebb kétszázezer voksot szerezhetne a másfél milliós vajdasági választó testülettől. Abban tehát mindenképpen igaza van a szerbiai kormányfőnek, hogy Csanak, Iszakov és Kasza nincs feljogosítva arra, hogy a vajdaságiak nevében beszéljen, arról viszont már mindeképpen vitázni lehetne, hogy a kormányfő tényleg nagyobb autonómiapárti lenne a három vajdasági politikusnál, mint ahogyan azt már többször is állították.Kaszáék ultimátuma, amelyhez egyébként maguk sem ragaszkodtak, mivel Csanak és Iszakov még letelte előtt szabadságra vonult, felkavarta a politikai indulatokat és különösen Csanak részéről súlyos kijelentések is elhangzottak. A vajdasági parlamenti elnök a Vojiszlav Kostunica államfő körüli tálibokról beszélt, akik pravoszláv vallási állammá akarják alakítani Szerbiát, majd azt mondta, hogy Szerbiát a fasizálódás veszélye fenyegeti. Iszakov szerint Belgrád nagy árat fog fizetni a tárgyalások halogatása miatt és kilátásba helyezte, hogy a vajdasági képviselőház fog népszavazást hirdetni az autonómiáról. A DOS tagjai mindenekelőtt türelemre és visszafogottságra szólították fel a vajdasági követelőzőket, míg Milosevics szocialistái a szeparatizmus veszélyére figyelmeztettek, és ismét hallatta hangját egy vajdasági szerb fantomszervezet, amely már a kilencvenes években is jelen volt és állandóan háborúra szított.A probléma érdemi megoldását leginkább az akadályozza, hogy a vita résztvevői még azt sem tisztázták, hogy mit értenek Vajdaság autonómiája alatt. A tartománynak ugyanis a mostani, milosevicsi szerbiai alkotmány szavatol bizonyos önkormányzatot, de ez valójában csak a kisebbségi tájékoztatás és művelődés egy kis részét érinti, minden egyéb területen a vajdasági képviselőház és a kormány megléte ellenére a tartománynak nincs érdemi jogköre. Az ilyen látszatautonómia érvényesítését is több mint száz törvény akadályozza, és a jelenlegi vajdasági vezetés első lépésként Belgrádtól csak ezeknek a törvényeknek a módosítását kérte, de ott még ezt is soknak tartották. Nem nehéz elképzelni, mi lenne azokkal a követelésekkel, amelyek az 1974-es jugoszláv alkotmány garantálta státust céloznák meg, amikor a tartomány az akkori föderáció összetevő része volt saját törvényhozási, végrehajtási és igazságszolgáltatási hatalommal. A szerbiai parlamenti elnök igyekezett is gyorsan kijelenteni, hogy Vajdaság esetében egyaránt rossz a milosevicsi és a titói megoldás is, bár erről nehéz lenne meggyőzni azokat, akik ismerték a vajdasági helyzetet a nyolcvanas években, az autonómia fénykorában. Újvidék és Belgrád között jelentős a nézetkülönbség a gazdasági autonómia érvényesítése kérdésében is. Csanakék azt szeretnék, ha a tartományban megtermelt gazdasági javakról a vajdaságiak döntenének, Djindjics szerint viszont magában nem jelent nagy változást, ha a döntéshozatal gócpontja Belgrádból Újvidékre kerül, ha a folyamat egyben nem jelent decentralizációt is.Valószínűleg igaza van a szerb parlamenti elnöknek, amikor azt állítja, hogy a Vajdaság kérdésével meg kell várni az új szerbiai alkotmányt, de a helyzetet bonyolítja, hogy ezt csak akkor lehet megfogalmazni, ha eldől Jugoszlávia sorsa, mivel a vajdaságiaknak sem mindegy, hogy Szerbiával mint jugoszláv köztársasággal, vagy független állammal tárgyalnak. A magyarok és más kisebbségek számára szemet szúró, hogy az eddigi vajdasági vitában szinte nem esik szó a kisebbségek helyzetéről, márpedig problémáikra a tartomány eddigi autonómiája nem jelentett megoldást. Még a titói alkotmány alapján sem, amikor például a legnagyobb arányú volt a magyarok beolvadása. Tehát a vajdasági problémák megoldása nem ér véget a tartomány autonómiájának meghatározásával.
A Vajdaság az évszámok tükrében
