„Hogyan tudnál összeesküvést szőni, édes ifjú elvtársam, olyan presszóban, amelyben üvölt a slágerrádió, hisz a csöndesebb kávéházban nyolcszáz forint egy dupla, és kinéznek a Baleárokról aranybarnán hazatért csinos, harmincas új méltóságos asszonyok” – kesereg az Eszmélet című folyóirat legfrissebb számában Tamás Gáspár Miklós, aki legújabban a hazai radikális baloldal gurujaként jelenik meg a médiában.
Valóban, a (szélső)baloldalon valami megváltozott, erre eszmél – némi magyaros késéssel – Krausz Tamás lapja is (Eszmélet/50), amikor TGM cikke mellett az új szám közli a New Left Review (a brit és az európai radikális baloldal emblematikus folyóirata) tavaly januári irányváltásának „dokumentumait”: az új főszerkesztő, Perry Anderson töprengéseit arról, hogy miként változzon a lap tíz évvel a kommunista diktatúrák bukása után és a 90-es évek neoliberalizmusának látványos gazdasági sikereit követően; egy dühödt ellenvéleményt, amely Andersont azért bírálja, hogy cikkében leírta, „(ma) a politikai eszmék területén a jobboldaliak az irányadók, akiknek világos elképzelésük van arról, merrefelé halad (vagy hol rekedt meg) a világ”.
Valami megváltozott
Nem csoda, ha Anderson így érzi. Seattle, Prága, Genova: a fősodor média egy kicsiny, de annál agresszívabb, ultrabalos csoportra koncentrál, amelynek erőszakos akciói elterelik a figyelmet a valódi kérdésekről és a megfontolandó, józan válaszokról. A Magyar Hírlap hasábjain például az egyre inkább balra tolódó Tamás Gáspár Miklós (aki nemrégiben még liberális politikusnak tartotta magát) tavaly arról folytatott heves vitát a libertárius Seres Lászlóval (aki nemrégiben még anarchistának tartotta magát), hogy a törő-zúzó tüntetőket lehet-e az SA-legényekhez hasonlítani.
Pedig már szó sincs tömeges diáklázadásokról: az egykori '68-as vezérek ma meghatározó figuráivá váltak annak a sajátos, európai politikai establishmentnek, amelyről – jóllehet újnak új – egyre kevésbé lehet elmondani azt, hogy baloldali.
A nyolcszáz forintos dupla mellett talán ez a meghasonlottság okozhatja azt is, hogy miközben az újságok címlapjain az anarchisták reneszánszukat élik, a valóságban támogatottságuk továbbra is meglehetősen korlátozott.
Nincs ez másképp Magyarországon sem.
„A Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) információi szerint szélsőbaloldali, >anarchista< megmozdulástól lehet tartani a NATO-országok külügyminiszteri találkozója idején" – adott hírt áprilisban lapunk is Simicskó István nemzetbiztonsági államtitkár kijelentéséről, korábban pedig a szakszervezetek budapesti tüntetésén tartottak anarchista provokációtól. Az ily módon a figyelem középpontjába került anarchizmusról és magyarországi képviselőiről azonban ezeken kívül nem sokat tud az átlagpolgár. Így marad a média által sugallt álarcos kődobáló, terrorista nem alaptalan, de egyoldalú képe.
Az ógörög nyelven uralom nélküliséget jelentő anarchia hívei tagadnak mindenféle alárendeltséget a társadalmon belül, véleményük szerint az egyén nézeteit, produktivitását, életvitelét nem befolyásolhatja semmilyen korlátozó tényező, sem az állam, sem más szervezetek, illetve személyek felől. Általában a magántulajdont sem preferálják, hisz az is a hatalmat biztosítja. Az anarchisták veszélyes ellenfeleiknek tekintik a diktatórikus, totalitárius ideológiákat, és nem fogadják el a pénzközpontú kapitalizmust sem.
Ahogy a szó, úgy az eszme is görög eredetű. A krétai származású filozófus, a sztoikus iskola megalapítója, Zénon (Kr. e. 342-267 vagy 270) írt először egy kormányzat nélküli szabad társadalomról, szembehelyezve azt Platón Utópia című művével, amely kissé túlszervezi polgárai életét. Zénon elutasította az állam uralmát a társadalom felett, és azt hirdette, hogy az emberekben jelenleg uralkodó önzés ösztönénél ősibb és erősebb az úgynevezett társas hajlam, melyet követve az emberiség valódi, igazságosan működő közösséget teremthetne.
Az anarchizmus jelenlegi formátumának kialakulása azonban később kezdődött. A XIX. század második felében Európa a nemzetállamok létrehozásának és a tőkés fejlődés látványos kibontakozásának korát élte. E két tényező alapjaiban meghatározta a kor szellemiségét, általános jelenséggé vált a kereszténység visszaszorulása, ugyanakkor a ”túlfűtött„ nacionalizmus, liberalizmus, valamint a szocializmus elterjedése.
Ez utóbbinak volt irányzata az utópista szocializmus, melynek szószólói előtt aprólékosan megszervezett társadalom, tökéletesen egyenlő és igazságos világ lebegett célként.
Az ideológia igazán népszerűvé 1870-72 között vált, amikor is az anarchista nézetek követői, élükön Mihail Alekszandrovics Bakunyin orosz nemesi származású forradalmárral, döntő befolyást szereztek az Internacionáléban, arra használva azt, hogy sokszor a felvilágosodást elutasítva, néha idegengyűlölő, hatalomellenes forradalmi teóriákat népszerűsítsenek. Eszméik széles körben váltak ismertté Orosz-, Spanyol-, Francia- és Olaszországban, valamint Svájcban, s mindenütt hírhedt merényletek (1881-ben II. Sándor, 1898-ban Erzsébet királyné) jelezték a hatalmat rémületben tartani akaró tevékenységüket. ”Permanens lázadással, szavakkal, írással, tőrrel, puskával és dinamittal!„ – hirdette az új hitvallást Pjotr Kropotkin, aki Bakunyinnal együtt a kapitalizmus rendjét terrorakciókkal akarta megtörni, de jövőképként nem futotta többre, mint annak kijelentése: ”A rombolás vágya egyúttal teremtő, alkotó vágy.„ Végül Bakunyin bebörtönzése és Oroszországnak való kiadatása vetett véget az anarchisták felemelkedésének. Karl Marx elérte, hogy Bakunyin társait kizárják az Internacionáléból, így ellehetelenült az ideológia világméretű győzelme.
Amikor igazán erősek voltak
Az elmúlt száz évben több országban is talajt talált és megerősödött az anarchizmus (Zapata-felkelés Mexikóban, spanyol polgárháború), de tartós eredményeket nem sikerült elérni. Szórványos terrorakciók, tiszavirág-életű forradalmak jellemezték XX. századi pályafutását. Napjainkban az Egyesült Államokban, Mexikóban és Olaszországban vannak a legerősebb gócpontjai, ám azon kívül, hogy ideológiai hadviselést folytatnak földalatti szervezetekbe tömörülve és az interneten, részt vesznek a világ politikai és gazdasági vezetői ellen szervezett tüntetéseken (Seattle, Prága, Genova), komolyabb akciókkal nem hallatnak magukról. A médiumok legszívesebben a Black Bloc nevű szervezetről tudósítanak, amelynek fekete ruhába és álarcba bújt hívei időnként feltűnnek a globalizációellenes demonstrációkon.
Ma inkább a trockizmus hódít
Magyarországon néhány éve az anarchizmus divatos eszmének számított a főiskolai és egyetemi diákok körében, mára viszont ez a hullám lecsengett (hogy helyet adjon a baloldali trockista csoportoknak, ahová tartozni manapság ”trendy„ – éppúgy, ahogy az egyetemi ifjúság körében mindig is népszerű radikális jobboldali csoportok is nagy vonzerőt jelentenek a fiatalok egy része számára).
A számos hazai anarchista kezdeményezés, csoport közül sok már megszűnt. A fővárosban elsősorban levakarhatatlan falfirkáikról ismert Budapesti Autonóm Társulás (BAT) is már csak árnyéka régi önmagának. A társulás tagsága mára igen megcsappant, mint az e-mailben elérhető képviselőjük beszámolt róla, ”aktivitásuk minimális„. Vannak olyan csoportok is, amelyeket csak egy honlap vagy egy fanzine tart össze, amelyek mögött gyakran csak egy lelkes szerkesztő áll(t). A Szabad Anarchista Közösség név alatt futó homepage például már nem frissül. Szerkesztője – állítása szerint – elfelejtette a lap eléréséhez szükséges jelszót, a csoport pedig feloszlott.
A magyarországi anarchista vagy anarchizmushoz közel álló szervezetek igen változatos nézeteket vallanak, de a végcél tekintetében általában egyetértenek.
Ez pedig olyan társadalom lenne, amelyet a központi állam nélküli autonóm kisközösségek hálózata alkot. A BAT megfogalmazásában például ezek a közösségek (munkásönkormányzatok, munkástanácsok, szakszervezetek, diák- és lakótanácsok) ”tekintélyelv, bürokrácia és hatalom nélkül„ igazgatnák a társadalmat. Ettől eltekintve változatos a magyar anarchista közösség. (Amennyiben lehet közösségről beszélni olyan ”szervezeteknél„, ahol saját elveiknek megfelelően nemhogy vezető nincsen, de egyes aktivisták még azt sem tudják, hány tagja van mozgalmuknak, mivel csak két-három elvbarátjukkal tartják a kapcsolatot.) Érdekes színfoltot jelent például a Másik Oldal keresztényanarchista hálólap a neten, ahol a ”minden hatalom Istené„ és a ”semmi hatalmat senkinek„ jelszavak egyenértékűségéről próbálják meggyőzni a látogatót. ”A honlap mögött semmilyen szervezet nem áll, csak magánemberek„ – mondta el érdeklődésünkre az elméleteinek kifejtésekor Tolsztojra is hivatkozó honlapszerkesztő, Faragó Gábor. A site a szerkesztő beszámolója szerint ”kissé zavaros„ jobboldali anarchistákat és kis keresztény egyházak tagjait vonzott eddig magához.
Nem anarchista szervezet, de az anarchizmussal azonos végcélt tart elérendőnek a Baloldali Alternatíva (Bal). A magát neomarxistaként definiáló csoport 1988-ban jött létre az akkori MSZMP baloldali ellenzékeként. Bár az anarchistákhoz hasonlóan ők is célnak tekintik az önkormányzatok, helyi szervezetek szövetségén alapuló közvetlen demokráciát, szükségesnek tartanak egy átmeneti gyenge államot terveik megvalósításához. A Balnak körülbelül 300 tagja van, de ebből csak 30-50 aktív – mondta el Sebestyén György a szervezet részéről.
Mindössze tíz évvel a rendszerváltás után érdekes lehet még, hogyan viszonyulnak ezek a csportok a magántulajdonhoz. A Budapesti Autonóm Társulás eszményi tulajdonformája a ”társult tulajdon„, amelynek a ”természeti erőforrásokkal való ésszerű gazdálkodás és a termelő egyének„ szabnak korlátokat. Az állami tulajdont ugyanúgy elítélik, mint a magántulajdont, bár a ”személyes tulajdont„ (a fogyasztási eszközök tulajdonlása) elfogadhatónak tartják. A Bal a tulajdonformák sokféleségét hirdeti. Ők a munkástanácsszerű önigazgatás hívei, és elsősorban szövetkezetek, valamint önkormányzatok tulajdonlását támogatják. Bizonyos stratégiai ágazatokban azonban fontosnak tartják az állami és elfogadják a korlátozott magántulajdont is.
Valóban veszélyesek?
Még egy dologban persze megegyezik a kevés magyar anarchista: politikai céljaik elérése érdekében nem folyamodnának erőszakhoz. A BAT (még megmaradt) név nélkül nyilatkozó aktivistája régebbi röplapjaik szövegére hívta fel a figyelmet: ”Akcióink során fizikai erőszakot nem kezdeményezünk.„ Az erőszak ugyanis – hangzik az érvelés – tulajdonképpen hatalom, ezért az erőszakot alkalmazó anarchista furcsán nézne ki. A Bal képviselőjének személyes véleménye szerint egy ”többé-kevésbé„ demokratikus országban a politikai erőszak szükségtelen. Arról nem is beszélve – hangsúlyozza Sebestyén György -, hogy térségünkben a baloldal az elmúlt fél évszázadban sok mindent elkövetett az emberek jogai ellen; emiatt is ellenzik az erőszakot. Mégis a nem demokratikus országok esetében Sebestyén György elfogadhatónak tartja ezt az eszközt, hiszen szerinte itt az állam sem tart be bizonyos szabályokat. Emiatt támogathatónak tartja például a mexikói zapatista felkelők harcát.
A nemzetbiztonságiak lecsapnak
Az anarchizmus magyar híveinek és szimpatizánsainak csekély a tábora, a Nemzetbiztonsági Hivatal azonban ezeket a csoportokat is éppúgy veszélyforrásként kezeli, mint a számban szintén nem jelentős magyarországi szélsőjobboldali szervezeteket, bár úgy tűnik, hogy ez utóbbi területen az NBH ügynökei ”otthonosabban„ tevékenykednek. Legalábbis erre utal, hogy a budapesti NATO-csúcs előtt az ”alternatív„ politikai mozgalmak képviselőit az NBH munkatársai meglátogatták, hogy lebeszéljék őket egy esetleges megmozdulásról. Ezek a nemzetbiztonsági alkalmazottak a marxista, anarchista antikvárium, a Gondolkodó vezetőjét, Baki Lászlót éppúgy megkeresték, mint Ferjentsik Violát, a Rügyecskék Ember- és Környezetvédelmi Közhasznú Alapítvány képviselőjét. A Gondolkodó vezetője szerint igen alulinformáltnak mutatkoztak az ügynökök, és ezt fejtegette az ügyben az Élet és Irodalomnak nyilatkozó Ferjentsik Viola is, aki szerint az NBH-sok meglehetősen tájékozatlanok a magyar antiglobalistákkal kapcsolatban (tehát nemcsak az anarchisták, hanem más baloldali vagy zöld csoportok vonatkozásában is). A magát békés szervezetnek tartó BAT képviselője szerint az aktivistákat korábban lehallgatták, a Szabad Anarchista Közösség föloszlásában pedig a honlapot szerkesztő ”Renátó„ szerint nagy szerepe volt a Nemzetbiztonsági Hivatal érdeklődésének. A lap ifjú ”építője„ állítja, hogy kollégiumi szobáját átkutatták a szerv alkalmazottai. (”Rendetlenséget nem csináltak, lehet, hogy mégis rendes emberek ezek?„ – élcelődött lapunknak az aktivista.)
Az anarchista szervezetek kis hazai súlyát nézve talán túlzottnak tűnik az NBH fellépése, de nem elképzelhetetlen, hogy a hazai csoportok lanyhább tevékenysége épp az NBH munkájának eredménye. Hogy ezek a csoportok valóban veszélyeztetnék-e a közbiztonságot egy-egy nemzetközi konferencián, így aligha megjósolható. Mindenesetre az olaszországi Nápoly önkormányzata épp az anarchista csoportokra hivatkozva kérte a napokban, hogy a szeptember utolsó napjaiban esedékes miniszteri NATO-értekezletnek keressenek más helyszínt, mert a város tart a zavargásoktól.
Nem lehet tehát kizárni, hogy a magyarországi anrchistáknak is van olyan kemény magja, amely képes lenne erőszakos megmozdulásokat szervezni, ám ha van ilyen, eddig ez a csoport még nem hallatott magáról: az NBH 2000. évi évkönyve még csak a szélsőjobboldali csoportok által jelentett veszélyekre hívja fel a figyelmet. Az arra vonatkozó információ pedig, hogy az NBH-t érdeklő politikai szervezetek közül hány nevezhető anarchistának, a hivatal sajtóirodája szerint szolgálati titok. Hogy az ”anarchisták„ kifejezés sokszor csak rosszul rögzült szófordulat, alátámasztani látszik az is, hogy a hatóságok a budapesti NATO-csúcs előtt végül két trockista aktivistára csaptak le: a Bassa Zoltán és a brit állampolgár Gwyn Jones elleni rendőri fellépés érezhető visszhangot váltott ki a baloldali lapokban. Azt, hogy a pesti kocsmákban és kávéházakban agitáló Gwyn Jones melyik tevékenysége jelentett olyan veszélyt, hogy az NBH végül is cselekvésre szánta el magát, a hivatal illetékese kérdésünkre szintén titoknak minősítette.
origo.hu
Itt van Orbán Viktor és a BYD vezérének legújabb bejelentése – élőben az Origón
