Sor(s)

Robinsont végül is megmentették. Állítólag többször rálőtt a kikötni készülő mentőcsónakra, majd dulakodott a személyzettel, ezért fejbe verték az evező nyelével, hogy a tengerjáróra szállíthassák. Itt megborotválták, s ellátták személyes iratokkal. A hajóorvos erősítő injekciókkal kezelte az úton, s eközben barátság szövődött kettejük közt. Robinson Crusoe friss bizalmasának mondta el azt a megdöbbentő felismerést, amelyet a szigeten eltöltött évek érleltek meg elméjében. Szerencsére az orvos naplót vezetett, így fennmaradt az a furcsa idea, amelyet Robinson később soha nem említett, s le sem írt. (Uraim! A hajóorvos is én vagyok!)Szóval: a sor. A sziget(nyi) magány csak arról „beszélt”, hogy a társadalom (a fokozódó jólétre való szerveződés) azzal kezdődik, hogy a szabad emberi lények egymás mögé állnak. Viszonylag rendezetten, s főleg önként. Mi késztet indulattal és érzéssel bíró egyedeket, hogy alig korlátozott mozgásterüket feladva sorba álljanak? S ne szaladjanak dolgukra; ugatva, makogva négykézláb? Mert van egy belátható cél a sor végén, és ez a rend vezet el a célhoz. A sor működés és megoldás. A síkságon minden szétfut, mint a kórházi kőpadlón az eltört lázmérő higany gömböcskéi. A hegyvidék a maga függőhídjaival, hasadékaival rászoktat a sorba rendeződésre. De nem csupán felszíni és civilizációs formák függvénye a láncolatos (egyenes vonalú) elrendeződés, sőt nemcsak emberi (ön)fegyelem hozhatja létre: emlékeztetőül – Noé pallóján (végén a Bárka) micsoda tiszta, geometrikus külsőségek közepette plattyogott, csusszant, szökkent, dübörgött az a fene sok állat; busa bivaly, hajszálhúron síró szúnyog, ugató majom és piros szemű elefánt. Ellenpélda: a halott kisfiún átgázoló csőcselék – poszt-historikus állatok, Obi-Oba, s persze nem-lé-te-zik-sem-mi-fé-le-bár-ka.Szóba jöhet még a világ vége (a Világvége), Michelangelo nyomán, ahogy kavarog és ütődik, préselődik a sok meztelen hús (?), didik és fenekek megrendült tőzsdéjén. Az ördög-farok-korbácsnál is jobban húzza egyetlen szállá, lélek-üveggé ezt a bódult masszát: a Mérleg. Lenge ingben, mint vidéki Dante – remélem magam s másokat a büdös buborékokat pöffenő lápban nyakig: főtanácsos-, kiképzőőrmester-, művészetiszakíró-pofájú elkárhozottakat. Vár a mérleg; meztelen talpunk csattog a kövön, előttünk egy ismeretlen hát, tarkónkban egy bizalmas lehelet, aztán óriási fény, szemem elé kapom a kezem, markomból kihullik az eddig szorongatott néhány jó cselekedet; kóbor kutyáknak adtam az uzsonnakiflim, a zsúfolt buszon átadtam az ülőhelyemet, és így tovább, széthullnak a morzsák, állok a Nagy átvilágításban, testolvadásban, s úgy izgulok (rettegek) az eredmény miatt, mintha nem dőlt volna már el születésemkor.Az egésznek az az értelme, hogy érvényes legyen a halál. Szegény Lenin, a mauzóleum üvegkoporsójában, ott lebeg az „élt, él, élni fog” fanatikus szemvillanású kijelentése és az orosz föld nagy, beszívó, visszafogadó szeretete között. Ő Európa múmiája, testét mégis ázsiai fásli tartja össze. A téren pedig kígyózik a sor, hogy láthassák a kicsi sárga ember-kapszlit, a tárgyi bizonyítékot. Lenin az ál-Hófehérke; az egész nép harapott bele a felkínált alma pirosabbik felébe, s meg is akadt a torkán a lassan ölő méreggel beoltott másik. Mégis Ő fekszik a testőr-törpék között, kikukucskálva a sok százezer föléhajló Ivan Ivanovicsra: kto iz nyih phinc? Áll a sor a mauzóleum előtt, a meghalni-nem-engedett emberért, aki nem tud biblikus eleganciával távozni, és éjszaka gyantát sír a legképzettebb orvosprofesszorok felügyelete mellett.Egyszer (régen) mutatványosok jártak a városunkban, hoztak rúdon táncoló majmot, bolhacirkuszt és egy tízméteres preparált bálnát, amelyet külön sátorban lehetett megtekinteni öt forintért. Eltátott száját szila lemezek torlaszolták el, megfagyott farka óriás légycsapóként meredt, csészealj nagyságú szeme már nem keresett semmit. Lakkozott bőre úgy csillogott, mintha az imént emelkedett volna ki a tengerből. Néztem, néztem és elszomorodtam, körülbelül a nagy „hal” kedvelte mélységig. A többiek csodálkoztak és vihogtak, mert nem tudták, hogy micsoda is egy bálna. Ha nem szóltak volna a hangszórók, nem lett volna minden piros, sárga, zöld, és nem ettek volna vattacukrot meg pattogatott kukoricát, akkor ez egy ravatal lett volna. De így attrakció volt, vásári hecc. Nahát, ezen múlik az egész!A Vidám Parkban lehet kitömött „embert” látni. Rendszerint hosszú sor kígyózik a szellemvasút bejárata előtt, mert a sötétbe rántó kabinocskák lassan kanalazzák a tömeget. Mi történik a bádogajtó mögött? A csillék szeszélyesen kanyarognak, a diszkó-zöld fényben gyermekded és ügyetlen diorámák villannak fel (gipsz, kóc, antianatómia), néhány parasikoly, és kész. Fékez a kocsi, hunyorgó kiszállás, és elnéző mosoly a kasszára várókra: még nem tudják, milyen félelmetes mindaz, ami rájuk vár. Többnyire tudják, de azért várnak a sorukra, hogy láthassák a fonalat az álhindu furulyája és a gumikígyó között. A félelmet csak ilyen csámpás kísérlettel, leleplezhető műhuhogással lehet gyógykezelni. Itt minden látogató lehet okos és bátor, ez az igazi szolgáltatás. Ugyan ki fizetne be a valódi rettenetre, sorba állnának-e a szívroppantó borzalomért? Minden olcsó és unalmas, csak tessék, tessék!Először az oviban kellett sorba állnom, hogy megszámoljanak, s attól kezdve mindennap (uzsonnaosztás, kézmosás stb.) sor került az elemi megszervezésünkre. Aztán jött a névsor (a naplóban számot kaptam), meg a testnevelésórák kartávolságra nyitódó, élő sokszögei („Feltakar!”), egy helyben totyogó, pici, izzadt tornárokkal. (Télen mindig kiröhögték az öltözőben, akin jégeralsó volt.) Középiskolában a menza vad várakozói jelentették a „sort”; nyomultunk a kondér felé, hogy aztán eltelve szidjuk a menüt. A tanárok nem soroltak be, mindig elénk álltak; rögtön a leves- és pörköltosztó ablakhoz léptek. Ó, hogy gyűlöltük őket!Részt vettem a sorozáson, s kellő időben behívtak katonának. Fürdés kedden és pénteken, illetve 24 órás szolgálat előtt. Hetenként tisztacsere (trikó, alsónadrág, ing). Ott álltunk szappancsípte szemmel (a fürdőben nem szabad becsukni a szemet, és könnyelműség hátat fordítani a levetett ruhának), hatvanöt mintájú ágyékkötőben, a tenyérnyi ablakra feszülten, és vártuk, hogy az elébünk csapódó öreg halak (szárcsák, csocseszek stb.) után nagy tisztelettel bemondhassuk a nyakbőségünket, és a háromféle méretben nyilvántartott fehérnemű nekünk megfelelő számát. A gőzben nyirkossá vált törülközővel nem tudtuk szárazra dörgölni magunkat, a sampont általában ellopták, ha nem volt csere, akkor a piszkos ruhába öltöztünk vissza, de végül is szabadultunk, ki, az éles levegőre, ahol a legrekedtebb hangú tisztes alakzatba rimánkodott bennünket, s irány a körlet, egy-kettő, bal-jobb.Nem tudom, hogy a baka-szimmetria (zöld előttem, zöld utánam) nyomasztóbb-e, vagy a civil-felnőtt társadalom folyton görbülő tere. Várunk a buszra. Mindenki tudja, hogy a járdasziget melyik pontján lesz a felszállás, de nem húzódik oda, szórakozottan nézelődik két-három méterrel odébb, mint akinek nem sürgős, nem is akar utazni, csak épp idetévedt. Szépen (kartávolságra!) álldigálunk, figyeljük a galambokat, a felhők vonulását, zsebünkbe túrunk, óránkra sandítunk. Várunk. Látszólag semmi mozgás, csak a várakozók tudják, hogy a finom elmozdulások, féltalpnyi odébb csúszások bizonyos pozíciókra bejelentett igénnyel egyenértékűek. Ez a lassú, ringatózó, az értelmezhetetlenségig visszafogott tánc a jármű érkezésekor dinamikussá, sőt agresszívvá válik. A busz ajtaja még nem nyílik ki (a vezető élvezi a kinti felélénkülést), de mindenki sodródni kezd a felszállás irányába. Lágy lökések, pardonbocsánat-taszítások; a kíméletlen végjátékban könyökölés és méltatlankodás. Vastagon sminkelt úriasszonyok aranycsörgéstől kísért csörtetése, mesebeli nagyanyók taszigáló élni akarása, engedjenkéremfelszállni sürgetés és fogcsikorgató udvariasság. Utána béke, a motor felröffen, ajtó bezár. Utazunk. Obi-Oba. Alattunk a tenger, a buszsofőr Noé-szakállába tép a sós szél, méregetjük egymást: ki kinek a párja. S hogy lesz itt sor, amelybe csak úgy beállhatnánk, mert valamit biztosan osztanak: banánt, esetleg olcsó harisnyanadrágot. A sor – nagy óralánc: egyik végén egy kopott mellény, a másikon a megállt idő, üres számlappal, mutatók nélkül: a Nap.