A szebb
napokat látott gyár elmúlt tízéves mélyrepülését azonban korántsem az ilyen megrendelések elmaradása okozta. Sokkal inkább az, hogy a változások csupán a felszínt érintették, a régi vezetők öltöztek át kapitalista jelmezbe. Néhány hónapja az átalakulás egyik sikersztorijaként említhető Norilszkij Nyikel (a világ legnagyobb nikkelkitermelő vállalata) dobott mentőövet a csőd szélére sodródott
gyárnak. Tipikus történet a mai Oroszországban.
Méretes Lenin-szobor fogad a bejáratnál. Régi idők tanúja. A gyárkapun belül az üzem második világháborúban elesett dolgozóinak kissé megkopott emlékműve. Az udvaron néhány munkás lézeng a nehezen elviselhető hőségben. Az üzemcsarnokokból sem nagyon hallatszik a lázas munka zaja. Akadozik az alapanyag-ellátás. A legtöbb helyen állnak a gépek. A vörös téglás épületek mára megviselten emlékeztetnek az egykori dicsőségre. A Vörös Viborg ugyanis egykor fogalom volt Oroszországban, a szocialista ipar egyik zászlóshajója. Mintha megállt volna az idő!
- Ugye, elképesztő! – olvas tekintetemből közben felbukkanó kalauzom, Andrej Cserenkov az új menedzsmentből. – Itt minden 140 éves! – teszi hozzá a vele érkező Jurij Peszjakov, rögtön jelezve, hogy egyetért csodálkozásommal.
Kicsit még elévődünk a siralmas állapotokon, majd indulunk a munkacsarnokba. A hatalmas fémtömbök már a holnapi hengerlésre várnak. A falon megsárgult munkavédelmi tájékoztatók. Mellettük megakad a szemem egy furcsa tablón. Még a hidegháborús időkből maradt itt, és azt magyarázza el képekkel illusztrálva, hogy imperialista támadás esetén miként kell evakuálni az üzemet.
- Látja, sok munka vár ránk! Tíz éve itt egy szöget nem vertek be a falba! Ki kell ráznunk ezt az egészet, mint egy régi szőnyeget! – kapják el tekintetemet fiatal vendéglátóim.
Az udvaron hányódó, pénzhez hasonló dolgokra leszek figyelmes. Itt hengerlik és préselik a színesfém lemezt a kopejkához és az indiai rúpiához is. A következő üzemcsarnokban már a munka zaja fogad bennünket. Hatalmas daruk nyalábolják fel a rézhuzalokat, amelyeket aztán szorgos asszonykezek osztályoznak, vajon mindenben megfelelnek-e az exportkövetelményeknek.
- Tíz éve itt vagy négyezren dolgoztak, ma alig ezerötszázan – magyarázza Andrej, hozzátéve, hogy az új tulajdonos decemberig duplájára kívánja növelni a létszámot, és ugyanígy a jelenleg 120 dolláros átlagfizetéseket is.
- Persze ehhez növelni kell a megrendeléseket és a termelést is. A cél a hétszeres növekedés. Ez egyáltalán nem elképzelhetetlen, hiszen a mostani havi kétezer tonna nem is olyan régen még a heti norma volt. Ha fél év alatt sikerül bizonyítani, hogy képesek vagyunk az előrelépésre, a gépsorok teljes modernizációjához, így a további előrelépéshez már a Norilszkij Nyikel ad kölcsönt. Csakis előre lehet menekülni – egészíti ki Jurij.
Bizony ez már régen volt. Mint megtudom, néhány éve még szinte elképzelhetetlen lett volna, hogy egy nem pétervári csoport kezébe jusson a híres gyár. A Vörös Viborg is a hagyományos úton került magánkézbe. Az egykori vezetés változott át kapitalista menedzsmentté.
- Hiába, ők ismerték ki magukat a peresztrojka idején! – magyarázza Andrej. – Itt is hozták az országos átlagot, így a részvények 28 százaléka került az igazgató kezébe, és csökkenő arányban részesültek belőle a hierarchiában lejjebb lévők. A szakszervezeti vezető például két százalékot kapott. No de ez önöknél sem ment másképpen! – veti oda, mielőtt még nagyon lesújtó véleménnyel lehetnék a történtekről. – Aztán kölcsönöket vettek fel a gyár terhére – folytatja a történetet Andrej -, s mi már hétmillió dolláros adósságot örököltünk.
Az 1998-as pénzügyi válságból megroggyanva került ki a cég, és egyre nagyobb piacokat vesztett Európában a megromlott reputáció miatt. Az idén már négyszer próbáltak csődeljárást indítani ellene, mígnem az Interrosz, a Norilszkij Nyikelt is magában foglaló holding mentőövet dobott a Vörös Viborgnak.
- Elsősorban azért, mert a gyár lezüllesztésével megszakadni látszott a termelési lánc – meséli Jurij. – A Norilszkij Nyikel ugyanis abban érdekelt, hogy ne csupán színesfémet, hanem feldolgozott termékeket, öntvényeket, huzalokat, csöveket ajánljon a piacon. A Vörös Viborg pedig szinte az egyedüli ilyen vállalat e téren Oroszországban – magyarázza.
A két cég kapcsolata 1997 táján kezdett megromlani. Ekkor ugyanis a Norilszkij Nyikel kétmillió dollár értékű fémet küldött Pétervárra, amelynek ellenértékét azóta is várja. A Vörös Viborg igazgatója az augusztusi rubelleértékeléssel magyarázta a késést, azonban az idő teltével egyre kevésbé tetszett ez a magyarázat Norilszkban. Főként mivel látták, hogy a pétervári gyár kopejkákért kezdte kiadni az egyes üzemrészeket, csarnokokat, így elvágva a fellendülés esélyét is. A hitelezők először a szorosabb együttműködés lehetőségét vetették fel, a helyi menedzsment azonban nem akart feladni a hatalmából semmit. Az Interrosz erre lépett, és felvásárolta a részvények harminc százalékát. Az ellenlépések nem jártak sok sikerrel, hiszen mindenki tudta, hogy a vevőnél jóval magasabbak a fizetések az orosz átlagnál. A holding így ma a Vörös Viborg 81 százalékát birtokolja.
A péterváriak – részvényesek és dolgozók – nem véletlenül hajoltak meg az Interrosz előtt. Vlagyimir Potanyin birodalma ugyanis a Gazpromhoz, a Lukoilhoz vagy a Jukoszhoz hasonlóan az átlagosnál jóval nagyobb biztonságot nyújt alkalmazottainak.
- Ma még olyan a helyzet Oroszországban, hogy mi védjük magunkat az államtól, és nem ő minket. Potanyin is a saját érdekeit védi, ha kell, az államtól is. Egy cég vezetésében ma a közgazdászok mellett a jogászok játszanak kulcsszerepet. Úgy kell csinálni mindent, hogy a tulajdonos is jól járjon, a munkások is, és az adórendőrség se tartóztasson le senkit. A lényeg, hogy az emberek érzik a védettséget. A helyi adminisztráció is alkalmazkodik ezekhez a vállalatbirodalmakhoz, hiszen tőlük származik adóbevételeik nyolcvan százaléka. Az apparátus kétharmada még régi káder, azok pedig úgy hajlanak, ahogy a szél fúj – magyarázza Andrej.
Beszélgetőpartnereim szerint egy darabig még eltart ez a helyzet, a 16 éve tartó átmenet, bár a következő tíz év nagy változásokat hoz majd. Ebben segíthet, hogy láthatóan Putyin is két-három ciklusra rendezkedik be.
- Moszkvában már egy évtized alatt normalizálódhat a helyzet, Péterváron ehhez a duplája kell, de Oroszország nagy részére, a vidékre még el sem jutott a kapitalizmus – véli Andrej. – Ott még valahol a 70-es éveknél tartanak, még a peresztrojka sem érintette meg őket, és a kapitalizmust legfeljebb a Marlboro és a Pepsi jelenti – teszi hozzá.
A gyárban sem nagyon sietnek a Lenin-szobrok és -képek lecserélésével.
- Én kidobnám – veti oda Andrej -, de hát egyelőre nincsenek új szimbólumok. A mi dolgozóink nagy része ebben nőtt fel. Ezt meg kell érteni! No meg az elmúlt tíz évből mit is lehetne példaként kiemelni? A rablást, a lepusztulást? A munkások ebből főként ezt tapasztalták. Akkor inkább még maradjon egy darabig ott a gyár előtt az a szobor. Majd az új generációk elsöprik ezt is.
A nagy kaszálás
„Kezdetben volt a spontán vagy másképpen az >aki kapja, marja< privatizáció, tehát az állami tulajdon hallgatólagos, nem nyilvános átengedése, átjátszása, formális átalakulási trükkökkel való magánosítása vagy félmagánosítása" – írja Oroszország elrablása című könyvében Szilágyi Ákos. A piacosodott mentalitású, a szervezett alvilággal az árnyékgazdaságon keresztül összenőtt nómenklatúra "megette" a pártot, és tulajdonosi osztályként született újjá. A párt előrelátó módon fölszívódott az üzleti életbe. A társadalmi státus, az álami tulajdonhoz való hozzáférés, a kapcsolati tőke tehát működésbe lépett és kapitalizálta önmagát. A gazdasági infrastruktúra rejtett privatizálásának előfeltételeit azok az 1987 és 1990 között hozott törvények teremtették meg, amelyek az addig egységes állami tulajdont szövetségi, köztársasági és helyhatósági tulajdonra osztották fel, és ezzel a különféle ágazati vezetők, igazgatósági testületek fennhatósága alá helyezték. A vállalatigazgatók állami tisztségviselőkből cégeik teljes jogú főnökeivé váltak. Többnyire a vállalati tulajdon "kollektív tulajdonná" való átalakításával kezdték, melléküzemágak létesítésével folytatták, ide a cég legjobb részeit húzva át, majd az így meggazdagodott kis üzem magánosításával tettek pontot a végére, miközben a főüzem általában csődbe ment.
Ezt követte 1992 és 1994 között a pszeudoprivatizáció, az úgynevezett vaucseres magánosítás, amely – mint a már idézett szerző fogalmaz – az infláció felgyorsításával az állami tulajdon gyors végkiárusítását eredményezte, és a ”népi privatizáció„ politikai show-jával elfedte a már lezajlott spontán privatizáció disznóságait, miközben senkinek sem biztosított tényleges tulajdonrészt. A népet először megtakarításaitól fosztották meg, majd a tulajdonától. A vagyonjegyes privatizáció lezárására a vállalatok mintegy fele magánkézbe került, és ez a szektor adta a GDP hetven százalékát. Mindez szépen hangzik, csakhogy a dolgozói kollektívák kezébe legfeljebb a veszteséges cégek kerültek, míg a jövedelmezőket megszerezte a vállalatvezetés, a helyi igazgatás és a tőke. Még elgondolkoztatóbb, hogy külföldi kézbe csupán a részvények tíz százaléka került.
Végezetül jött és tart mindmáig a nyilvánosan meghirdetett és nyitott pályázatokon keresztül zajló privatizáció, az állami tulajdon nagy tortájának legértékesebb, legcsábítóbb szeletei, a már kialakult félmagán-félállami-félkriminális politikai-gazdasági klánok közötti ádáz harc részeként. Ezzel megkezdődött, pontosabban folytatódott a történelem egyik legnagyobb szabad rablása, vagy ahogy ezt a szakaszt nevezték, a félpénzes, látszatversenyes privatizáció. A győztesek ugyanis előre tudhatók voltak, az árakat nevetségesen lenyomták, ráadásul a részvények egy hányada az államnak nyújtott, valójában álami pénzből eredő kölcsönök fejében talált gazdára. Mintegy háromezer, stratégiainak nyilvánított vállalatot csak részben privatizáltak, néhány, hatalmát féltő befolyásos menedzsment pedig elérte, hogy érintetlenül hagyják cégüket. Így úszta meg e kört a Gazprom vagy a monopolhelyzetben lévő áramszolgáltató, a JEESZ. Megnyílt azonban az út az olyan óriások, mint a Lukoil, Jukosz, az országos telefonhálózat, az északi cellulózmű, a Norilszkij Nyikel vagy a moszkvai folyami hajózás részvénycsomagjai előtt.
Ez a történet még nem ért véget, a helyzet közben, ha lassan is, a valódi privatizáció felé tolódik, de az elmúlt tíz év mérlegén ez nem változtat. A végeredmény, mint Vlagyimir Pasztuhov politológus fogalmaz, hogy ”az establishment a néhai nómenklatúra kollektív tulajdonát és privilégiumait magántulajdonná és magánprivilégiumokká alakította át„.
Mauritius
Elsőként az állatokat támasztja fel a biotechnológia
