A hetvenes, nyolcvanas években, a hidegháború idején az Egyesült Államok számtalan, külpolitikában érintett intézménye vizsgálta annak lehetőségét, hogy miként lehetne aláásni a Szovjetunió növekvő befolyását szerte a világban. A Központi Hírszerző Hivatal (CIA) közvetett (és épp ezért nehezen nyomon követhető) finanszírozási forrásokkal támogatva kutatta fel azokat az erőket, amelyeket fel lehetett használni a rivális nagyhatalom ellen. Dél-Amerika baloldali, többnyire a Szovjetunióhoz kötődő kormányai és csoportjai ellen éppúgy kerestek helyi szövetségeseket, mint a Közel-Keleten, Közép- és Délkelet-Ázsiában.
Meghatározó washingtoni körökben „az ellenségem ellensége a barátom” és a „cimborálni az ördöggel is” elv érvényesült, hiszen a Szovjetunió ekkoriban még nem mutatta a válság jeleit a fegyverkezés terén. Mi több, befolyása láthatóan erősödött a harmadik világban. A levéltárak megnyitásával arra is fény derült, hogy a szovjet titkosszolgálat és a szatellitállamokban működő fiókszervei a nyugat-európai „békemozgalmakat” is befolyásolták, sőt a „Nyugat hátában” olyan terrorista szervezetekkel is fenntartották a kapcsolatot (például az IRA-val), amelyeknek láthatóan semmi közük nem volt a „szovjet ügyhöz”.
Afganisztán 1979-ben történt szovjet megszállása okán kezdődött el az az akció, amelynek szálai akár 2001. szeptember 11-ig, New Yorkig és Washingtonig vezethetnek, figyelembe véve persze, hogy közben ezernyi más tényező is szerepet játszott az események alakulásában.
Jimmy Carter elnök különleges csoportot állított fel Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági tanácsadó vezetésével, amelynek az volt a feladata, hogy lendületbe hozza a gépezetet. Politikai és katonai akciók sorozatával akarták megingatni Moszkva hatalmát, elsősorban a közép-ázsiai határai közelében, illetve az ottani köztársaságaiban szított konfliktusokkal. A nemzetiségi és vallási ellentétek puskaporos hordóját nem kis részben ezek a műveletek gyújtották meg, s kétségtelen, hogy hozzájárultak a Szovjetunió bukásához. A képbe itt kerül be az iszlám fundamentalizmus, amely – és ez intő jel lehetett volna – éppen az afganisztáni orosz bevonulás évében már súlyos csapást mért az amerikai külpolitikára Iránban a sah elűzésével és Khomeini ajatollah hatalomra kerülésével. A jelek szerint Washington annyira a Szovjetunióra koncentrált, hogy elfelejtette mérlegelni a jövőbeli kockázatokat, de az is lehet, hogy túlbecsülte a mohamedán világ megosztottságát, a síita–szunnita ellentéteket.
Amerika tehát közvetlenül vagy közvetve pénzelni és képezni kezdte azokat az erőket, amelyek felvették a harcot az afganisztáni szovjet megszállókkal és helytartóikkal. A közvetítésre Pakisztánt, illetve az ott hatalmon levő Ziaul Hakk katonai rezsimjét használták fel, amely az Egyesült Államokkal kötendő szövetségben lehetőséget látott arra, hogy megerősödjék régi riválisa, India rovására. A képzést a pakisztáni Összhaderőnemi Hírszerző Szolgálat (ISI) végezte, amelynek emberei közvetlenül az amerikai speciális erőktől (SOF) tanulták mesterségüket. A sors iróniája, hogy a hírek szerint Pakisztán jelenlegi erős embere, Pervez Musarraf akkoriban ezeknek a szervezeteknek dolgozott, és tevőlegesen is részt vett az afgán mudzsahedin harcosok kiképzésében. A szovjetellenes akció felügyeletét a CIA látta el, amely az ISI-n keresztül hajtotta végre feladatait. Szaúd-Arábia anyagilag támogatta a vállalkozást, és részt vállalt benne Nagy-Britannia (SAS-kommandósok), illetve Franciaország is. Számos arab országból érkeztek önkéntesek, és meglepő módon Izrael is szállított fegyvert az ellenállóknak (főként a korábbi háborúiban zsákmányolt szovjet technikát).
Elemzők szerint a művelet elérte ugyan célját, s a szovjetek súlyos veszteségekkel kivonultak Afganisztánból, ám a térség iszlám harcosainak kiképzésébe pumpált pénz és maga a képzettség nem tűnt el nyomtalanul: Afganisztán kilátástalan polgárháborúba süllyedt, erősödött a terror a vitatott helyzetű Kasmírban, s helyi konfliktusok tucatjai robbantak ki a felbomló Szovjetunió déli köztársaságaiban, a Kaukázusban pedig már az új orosz államnak kellett és kell szembenéznie a csecsen problémával.
Ha mindez nincs, becslések szerint több tízezer, vallásilag motivált harcos vált volna „állástalanná”, mert ha lezárul a tevékenységük a szovjet kivonulással, veteránként nem sokra számíthattak. Oszama bin Laden számára viszont a felemelkedést jelentette ez a korszak. Egy befolyásos szaúdi család tagjaként korábbi utazásai során rengeteg pénzt és támogatót gyűjtött az Amerika által szervezett akcióhoz, azután pedig egybefogta a harcosokat, és 1988-ban megalapította szervezetét Al-Kaida, azaz Bázis néven. Különböző független – egymásról sokszor nem is tudó – csoportok kerültek az irányítása vagy befolyása alá Észak-Afrikától (Algéria) és a Balkántól (Bosznia, Koszovó) a Közel-Keleten (Palesztina, Libanon) és Közép-Ázsián át a Távol-Keletig (Fülöp-szigetek). Érdekes módon az egykori támogatók közül Kína sem hiányzott: muzulmán ujgurjait küldte Afganisztánba a Szovjetunió ellen. (Visszatérésük óta éppen ezek a harcosok okoznak fejtörést Pekingnek az elszakadásért küzdő Ujguriában.)
A hidegháború lezárulásával az Egyesült Államok befolyása világszerte megerősödött, ám ahogy annak idején a szovjetek brutális afganisztáni fellépése egyesítette az ellenálló csoportokat, az Öböl-háború után fokozatosan a „sátáni” Amerika vette át az „ellenség” szerepkörét.
Némely elemző állítja, hogy egy Bin Ladenhez hasonló kaliberű vezető egyéniség képes harcra tüzelni a térség lakóit. És amint ebből a tömegből kinő az a húsz-harminc ember, aki alkalmas egy terrorakció lebonyolítására, a szervezők meg is indítják azt.
Dömötör Csaba
Dömötör Csaba a Harcosok órájában – kövesse nálunk élőben! + videó
