A gondolkodás szabadsága

A balliberális oldal egyik darlingjának, a Pulitzer-díjas libertinus Seres Lászlónak, az Élet és Irodalom, valamint a Szombat című havilap (támogatja a Nemzeti Kulturális Alapprogram, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Lauder Alapítvány) egyik szerkesztőjének erősen feltételezhető kedvencei a szintén libertinusként besorolt Ludwig von Mises közgazdászprofesszor eszméi. Amelyekkel az égvilágon semmi baj nem volt – csakúgy, mint a szintén osztrák származású, Miseshez nagyon közel álló Hayek professzoréival (Seres a magyarországi Hayek-társaság tagja) – egészen a hidegháború befejezéséig. Igazán kár, hogy előtte Misesről – akár Hayekről – annak idején, amikor tényleg érdekesek voltak, egy szó sem esett a helyi sajtóban, de hát ez csupán zárójeles megjegyzés. Pusztán arra kellett, hogy jelezzük, most tiszta forrásból idézünk tiszta hangot. A libertinusok alapdogmája egyébként az, hogy az állam szerepét a minimálisra kell csökkenteni, és a polgárokat szabadon, békében kell hagyni cselekedni. Például globális tranzakciókat végrehajtani, óriásvállalatokat kialakítani – kormányzati beavatkozás nélkül. A libertinusok a globális, „laissez faire” kapitalizmus szellemi gerillái.
Llewellyn H. Rockwell az alabamai Auburnben található Ludwig von Mises Intézet elnöke. Vagyis a legrosszabb indulattal sem vádolható „csurkizmussal”. A New Yorkot és Washingtont ért terrortámadás után ezt írja:
„Mit kellene tennie tehát a kormánynak válság idején? Kevesebbet, nem többet. Mindenekelőtt a kérlelhetetlen amerikai birodalom külpolitikája ösztönözte e támadásokat. Nehéz megmondani, mikor volt a fordulópont. Talán 1990-ben, amikor az Egyesült Államok hallgatólagosan a jóváhagyásáról biztosította Irakot, ha megtámadja Kuvaitot, majd pedig kőkorszaki állapotokba bombázta Irakot , amiért ezt meg is tette. Vagy ott van a Szerbia elleni háború, netán a Szudánra dobott bombák, a kínai nagykövetség lerombolása és más külföldi kaland.
De a fordulópont legvalószínűbb dátuma 1996. május 12. volt, amikor Madeleine Albright, az Egyesült Államok akkori ENSZ-nagykövete a CBS televízióban azt magyarázta Lesley Stahlnak, hogy az amerikai szankciók miatt elpusztult 500 ezer iraki gyermek halála morálisan igazolható, mert a cél Szaddám térdre kényszerítése. »Véleményünk szerint az ár megérte.« Pontosan ezt mondta. Szavairól az amerikai sajtó alig számolt be, de az arab világban mindenütt vészharangzúgásként lehetett hallani őket. Ezt követően Albright külügyminiszter lett. Ez öt éve történt. Továbbra is bombázzuk Irakot, olykor naponta, és a szankciókat máig sem szüntettük meg. Nem kellene azt tennünk másokkal, amit nem akarunk, hogy velünk megtegyenek.
A szabadság feladásának soha nincs itt az ideje. De amikor mindenki despotizmust akar azért, hogy a despotizmus ellen küzdjünk, a legjobb felemelkedni és kimondani: nem csatlakozunk. Nem kevesebb, hanem több szabadságra van szükségünk.”
A szabadságjogok közé tartozik a gondolkodás és a sajtó szabadsága. Egy szabad társadalom ugyanis egyik nélkül sem létezhet. Vesztére szünteti meg mindkettőt. Ez a liberális hit két alappillére. Igen szomorú, hogy most éppen a nyugati liberálisok (de nem az angolszász balliberálisok és baloldaliak!) igyekeznek vékonyabbra faragni két, saját maguk építette oszlopukat, és a magyarországi balliberálisok akarják a talapzatukkal együtt ledönteni őket, még nagyobb pusztulást maguk mögött hagyva, mint az aljas terroristák, akik a múlt kedden követték el véres tettüket. A magyar balliberálisok a társadalom teljes szövetét, a legitim gondolkodás, az intellektuális folyamatok teljes egészét akarják megszüntetni. A terrortámadás okairól való gondolkodást (most nem az „indoklásról”, netán a helyeslésről és igazolásról van szó). Csak nem tartanak tőle? Csak nem tartanak hirtelen a gondolkodástól magától? A gondolkodó embertől? Netán a gondolkodás eredményétől? A következtetésektől?
Szerencsére mindezt az angolszász világban senki nem akarja betiltani. Sőt a terrortámadás első pillanatától fogva gondolkodnak. Az okokról is, természetesen. Ha ugyanis nem értjük meg a terroristák gondolatmenetét, további és netán nagyságrendekkel nagyobb számú áldozatot követelő terrortámadások elé nézhetünk.
Ugyanakkor feltűnő, hogy egyes angolszászok is panaszkodnak a gondolat és a sajtó szabadságának bizonyos fokú korlátozása miatt.
Hogy visszatérjünk a libertinusokhoz: nyilván nem állunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, von Hayek és von Mises szívétől mi sem áll távolabb, mint a sajtóra gyakorolt bármilyen nyomás. Hogy ne a saját véleményünket írjuk le, hanem ottani véleményt idézzünk, távolodjunk el a laissez faire típusú libertinusoktól, a „szélsőségtől”, és haladjunk a fősodrat felé. Hogy még „tisztább” forrásból merítsünk, még „tisztább hangot” szólaltassunk meg. Idézzük a hol baloldalinak, hol liberálisnak, hol balliberálisnak nevezett, de mindenképpen szinte páratlanul tisztességes és talán a földkerekség legbátrabb lapját, a Guardiant, pontosabban annak vasárnapi kiadását, az Observert, amelyben Richard Ingrams ezt írja:
„A múlt héten [a sajtóban] a szavak és képek garmadája tükrözte a New York-i törmeléket. Mint a mentést végző munkások Amerikában, úgy gázoltunk mindabban, ami életben maradt, ami megvilágítaná és megmagyarázná, mi történt.
Észrevehető volt a médiában a vonakodás, hogy az izraeli tényező gondolatával foglalkozzon – azzal a tagadhatatlan és központi tényezővel, amely a katasztrófa mögött húzódik. Hogy Izrael most és már jó ideje amerikai gyarmat, amelyet amerikai dollármilliók tartanak fenn, és amely amerikai rakétákkal, helikopterekkel és harckocsikkal van felfegyverezve.
Az izraeli lobbi olyan nyomást fejtett ki ebben az országban, hogy még rendszerint szókimondó újságírók is vonakodtak ilyen témákat megemlíteni. Senki nem utalt például arra, hogy… Blair miniszterelnök közel-keleti tanácsadója Lord Levy, egy nem megválasztott, ismeretlen zsidó üzletember, aki most a külügyminisztériumban ül. Vagy arra a tényre, hogy Lord Levy a Munkáspárt fő adománygyűjtője, és azt sem említették, hogy milyen szoros üzleti kapcsolatok kötik össze Izraellel két legnagyobb sajtómágnásunkat, Rupert Murdochot és Lord Conrad Blacket, a Telegraph-újságok újonnan nemességet kapott tulajdonosát.
Ha Tony Blair – akit ezen urak lapjai támogatnak – a támogatásáról biztosítja Busht, ha Amerika a még nem azonosított ellenséggel szemben indul háborúba, fel kell készülnünk arra, hogy magunkra vonjuk az antiszemitizmus vádját, ha ilyen dolgokról beszélünk.”
A brit társadalom és sajtó becsületére legyen mondva: az utóbbi napokban senki nem nevezte Ingramst antiszemitának. Ami nem jelenti azt, hogy igaza van. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nincs. Lehet, hogy részben igaza van. Lehet, hogy nagyon. De gondolkodnia, a véleményét kifejtenie – neki, a brit, az amerikai, a francia, a német és a magyar sajtónak – szabad. Aki ez ellen lép fel, a legsötétebb terror barátja, a gondolkodás és a szabadság ellensége.