Az új keresztség

Péntek volt, Berlinbe készültem. Végiggondoltam, ahogy szoktam: útlevél megvan, pénzt majd a reptéren váltok, a kocsit a parkolóban hagyom. Indulhatok. Bágyadt fények ültek a Duna felett, nem figyeltem a városra. Lélekben már Berlinben kószáltam. Könyvet veszek Kiepertnél, megnézem Friedrichshainban a házfoglalókat, elmegyek kedden a követség avatására. Itt tartottam, amikor pirosra váltott a lámpa, és kiderült, még csak az Ecseri útnál járok. A járdaszigetről furcsa figura közeledett felém, sapkájára, karjára, hasára magazinok voltak feltűzve. Pornólapok. Hangosan kínálgatta őket, hiába. Amit nemrég még felárral is megvettek, ma nem kellett senkinek. Olyan volt, ahogy ott állt, meztelenségbe csomagolva, mint akin háromszor átgázolt az idő.
De hát a moziszínészeket sem kíméli. A tranzitban Horst Buchholz ült, a hét hollywoodi mesterlövész egyike. Utoljára Begnini filmjében láttam. Az élet szép, hirdette a cím a hatalmas plakátokon. Alig hiszem, hogy Buchholz szépnek érzi. Az egykori bálványnak ma már megfáradt, rozzant maradéka csupán. Néztem, utána fordul-e a tranzitban valaki. Odamegy-e hozzá autogramot kérni?
Senki.
A reptéri váró üvegfalának széksora előtt fiatal arab nő sétált föl s alá. Ruhája földig érő, fekete, járása lassú, tekintete álmatag. Az iszlám világ titkait nemigen értjük, az iszlám asszonyokét végképp nem. Kívülállók és megközelíthetetlenek: ennyi elég, hogy számunkra ingerlők legyenek.
Még senki nem sejtett semmit.
Mindenki azt hitte, hamarosan gépre száll, másfél óra múlva odaér, taxit fogad, és megy minden úgy, ahogy tegnap vagy azelőtt. Nem gondolták, hogy pár nap múlva előlép emlékezetükből egy arab nő fekete selyemben, és nem tudják kitörölni onnan. Az órájukat nézték, a kávéautomaták körül tolongtak, olvasták a Financial Timest, a Frankfurter Allgemeinét, és várták, hogy végre szólítsák őket a beszálláshoz.
Pedig apró jelzéseket mindenki kapott, s aki sokat utazik, tudta, mit jelent az, ami a berlini gépen történt.
Érkeztek sorban az utasok, táskáikat rakosgatták, keresték, melyik ülés az övék, s egyszer csak kiderült, több beszállókártyát adtak ki, mint ahány hely van a gépen. Kik? Hol? Hogyan? A stewardessek előrefutnak, egyikük kezében telefon; kapkodás, nem indulunk. Nagy nehezen leültetnek mindenkit, végre nyugalom, ám akkor megszólal a hangosbeszélő: „Mister Bogdanovics, kérjük, jelentkezzen!”
Háromszor ismétlik, harmadszor már türelmetlenül. Hiába. Mister Bogdanovics sehol. Ez még nem jelent semmit, az viszont igen, hogy a szerb név gazdájának csomagja a gépen van. Erről a kapitány informálja az utasokat. Nem kellett volna. Az alvásra készülők kiegyenesednek, az újságok az ölekbe hullnak, mindenki elcsendesedik.
A gépen helyet foglal egy új utas: a félelem.
A csomagot meg kell találni, le kell vinni, s odalenn alaposan átvizsgálni. Ez mind idő. Növekvő nyugtalanság. A Lufthansa 1295-ös számú járata Berlin felé egyórás késéssel indult.
De hát mi volt ez ahhoz képest, ami felé mindannyian közeledtünk?! Még nem tudtuk. Készültünk a riportra, a tárgyalásra, a viszontlátásra, és azt hittük, hogy másfél óra múlva, mikor odaérünk, kezet fogunk majd, átölelünk valakit, aztán taxiba ülünk, és megy minden úgy, mint tegnap vagy azelőtt.
Végtére is úgy ment.
A francia és a német dóm közötti téren már építették a sörünnep hatalmas sátrait, amelyekkel Berlin jelzi, hogy igenis, az ország első városa, és ebben is megelőzi Münchent, a bajorokat. Az Unter den Linden hársai alatt egy galéria fényképei arra buzdítottak, vegyen minden jóérzésű ember téglajegyet, mert újjá kell építeni a város világszép kastélyát, amelynek maradékát ötvenegyben Ulbrichték felrobbantották. Az avatásra kész magyar követség földszintjének üvegablakai mögött folyt a lázas pakolás, herendi tálakat raktak vitrinekbe, várták a miniszterelnököt és az ünnepi beszédeket.
Hűvös volt, a Brandenburgi kapunál már grogot árultak, s a derűs tekintet csak az amerikai követség köré húzott kerítésen döccent meg. Jókora távolságra helyezték a bejárattól, két rendőr sétált a tövében. De hiszen béke van, csodálkozott az ember, de már fordult is arra, ahonnan vidám skót zene szólt. Ott álltak mulatságos szoknyáikban a muzsikusok, kívül szél, belül szél, a dudák feszültek, s a dallam átmelegített mindenkit, azokat is, akik nem próbálták a forró grogot. A többségnek ez újabb bizonyíték volt, hogy Berlin összeért, hogy immár nem zónákból és falakból áll, hanem teljes város, amely épül, szépül és magasodik.
Kávét ittam egy olasz cukrászdában, mikor telefonom jelzett. „Unmöglich” – szóltam vissza, mert nem hittem elsőre, mi történt New Yorkban. „És adja a tévé?” Hogyne. Egyenesben. Azonnal indulok. Bekapcsolhattam volna a rádiót, de csendet akartam. Az volt. Hallottam, ahogy a kocsi tetején dobol az eső.
Előző nap egy török vendéglőben ettünk. A pult felől különös zene szólt, halkan, kicsit fájdalmasan. Jött a tulajdonos, elmondta, hogy a dallam kétszáz éves, ő is szereti, mindig megnyugtatja. Idegklinikákon is kedvelt, tette hozzá, majd megkérdezte: átjátssza-e kazettára?
Még egy nap sem telt el – miért gondolok arra, hogy a kétszáz éves dallam mostantól nem szép, és nem fájdalmas, hanem gyanús? Hogy a kazettát, amelyre a török átjátszotta, a repülőtéren ajánlatos lesz eldugnom, miként a névjegykártyáját és a gyufásdobozt is, amelyen az áll, hogy pénteken és szombaton hastánc van a Bagdad vendéglőben, a Schlesischer Strassén?
Mindenki a tévé előtt ült, mikor megérkeztem. Épp csak biccentettek, s nézték tovább. Akkor szóltak először, mikor az egyik torony leomlott. „O, Gott!” – ennyi volt. A vacsoraasztalnál egyikük felém fordult: „És neked holnap repülőre kell ülnöd!”
Másnap, mielőtt indultam volna Tegelre, a török zenét a piszkos zoknik közé raktam, egészen a bőrönd mélyére, mint a dugárut, s nem tudtam, hogy ezt szégyelljem-e inkább, vagy azt, ha megtalálják.
Pedig aznap mindenkinek volt dugáruja. Azoknak is, akik csak búcsúzni jöttek. Egy érzést rejtegettünk mindannyian, amelyről nem mertünk szólni. Azt súgta egy hang, hogy mostantól senki sem gyanútlan, ha van nála török zene, ha nincs. Egy célkereszt követ engem is, téged is, mert úgy vélik valahol, bűnösök vagyunk: vagy ezért, vagy azért.
Ez lesz a mi új keresztségünk. Alleluja nélkül.