Az utolsó antinovella

Most, hogy már annyi a posztmodernnek, ideje megmutatni, milyen volt a beste teste. Ez a második mondat, de ezt is loptam. Ez itt a harmadik. Rosszul akarsz írni? A negyedik mondatban így kérdőjelezd meg az egész szöveget, és máris az ötödikben vagy. Ez a mondat arról szól, ha még nem vetted volna észre, hogy ez egy önmagára utaló, posztmagyar púder. Ez a mondat pedig lezárja az első bekezdést.
A mostani mondat a második bekezdés első mondata. A második mondat bemutatja a főhőst, Susulykát, a tizenkét éves vak-süketnéma kislányt, aki vérfertőző kapcsolatban áll elmeháborúzó atyjával. Susulyka megöli nemzőjét, de erről többet nem mondunk, nehogy a történetmesélés bűnébe essünk. Nincs mese. Egy rossz lépés, és matt: ilyen a sakk meg a szerelem. Ez a mondat az íronc azon irányú ügyetlen kísérletét próbálja leírni, hogy ne mondjon semmit, miközben, mint minden prózaproli, növelni akarja a terjedelmet. Onnan veszi javát, ahol találja. Ez egy hívatlan vendégszöveg volt, amelynek ajtó mögött, a szövegösszeomlás nevű papírkosárban a helye.
Ez a harmadik bekezdés első mondata, amelyben megállapítjuk, hogy szó, szó, szó – ősi örökség az ugor korból, de török eredetű és ujgur rokonszavunk is van rá. Szuvássuáráru. Na. Susulyka olyan, mint akármi. Ezzel letudtunk egy fontos irodalmi ábrázoló eszközt, a hasogatót. De máris itt van a következő. A valóság egy nagy, ronda, szőrös állat. De én nem hiszek a valóságban. Egy félholt, új hagyomány, végső változatában az eredeti másolataként tisztán félreérthető. Egyes stílusnyűvészek még a főnévvel látszólag ellentétes melléknévvel is. De te, írdancs, ne feledd, egyedi vagy, mint bárki más. Kétségeid vannak a hitetlenséget illetően. Bekezd. uccsó mond. röv.
Ez az új bekezdés. Új eszközt. Vet be. A mondattöredéket. Homályos. Légy. Vagy repülj a számba. Mindegy. Csak teljen a. Lapp. Na, jó: a lap. Jó eszköz. Később is. Alkalmazandó. Vagy. Nem.
Ennek a mondatnak a szöveT végén kellene, de ide csúszott. Gáz. Leplezzük újabb lopással. Nevezzük idézetnek. Az első mondat adja meg az alaphangot. Zzzzz. Hogy nagy légy. Légy teljes. Egy, a Dzsang királyságában élt favágó lelőtt egy szarvast. Félt, hogy rajtakapják, ezért elrejtette. De tüstént meg is feledkezett a rejtekhelyről. Azt hitte, csak álmodta az egészet. Amint magában motyogott az álmáról, egy arra járó meghallotta. Ez az a mondat, amely arról tájékoztat, hogy az előző mondatoknak semmi helyük az elbeszélésben. Tudjuk, hogy szögény olvasó, ha van még ilyen, unja és utálja a céltalan konceptuális játékokat, de ez nem az.
A következő bekezdés első mondata se. Most térjünk vissza Susulykához? Akiről mindent elmondtunk? Költői kérdés, amit prózában nem használunk. Porzzunk tovább a favágó felé/mentén/hoduutuanyád. Pedig neki semmi köze egy magára valamit is visszautáló történethez. Na már most akkó, amirül a kedves hallgatóknak akarok beszélni, majd aztán több dógok lösznek, akit be köll avatni a mesébe. Hát tisztölt hallgatóság, mostan arrúl az embörrű’ beszélök, akirűl a Gion Apollinaire Nándorfehérvár tanár úr érdeklődött a vonaton. Vagyis a gyüvő-mönő embörrűl, aki möghallotta, hun van a szarvas e’rejtve. Az odamönt, hazavitte. Aszonta a párjának: A favágó azt álmodta, hogy mögölt éggy szarvast, és e’felejtötte, huva rejtötte e’. De én mögtanáltam, így hát az álma igaz vót.
Most jön egy új bekezdés, amelynek ez az első mondata. Ez meg az utolsó.
Ez a mondat meg arra szolgál, hogy megállapítsa: a következő mondatok látszólag nem a megbocsáthatatlan és unalmas, önmagukra mutató mondatok közé tartoznak. Pedig dehogyisnem. Mindön ezt szógájja, tisztölt közönség. Mint a feleség is. Pont ű né? Aszongya a férjinek: És ha té álmodtad a favágót? Most, hogy már mögvan a szarvas, nem azt jelenti ez, hogy a té álmod az igazi?
A legutolsó antinowella a címe ennek a történetnek, de csak majdnem. Utáltassuk tovább az ó’vasókkal a történetet és mindent, ami próza. Írjuk le, hogy mi valami olyan, de olyan nagy történetet tudnánk megírni, de aztán nem írjuk meg valamiért. Csak. Akár közepén is abba… „…See that girl, watch that scene, dig in the dancing queen…” Agonizáljunk, mintha a próza is azt tenné, pedig csak mi.
A következő bekezdés első mondata legyen. Rövid és kedves. Mer’ a férje aszonta az asszonynak: Mindéggy, hogy az ű vagy az én álmom az igaz: ényim a szarvas. Az ilyen önmagukra utaló mondatok csak lebénítják a történet haladását, de hát azért vannak. Ám a történet, mint a következő mondatok is mutatják, nem hagyja magát. Aznap éjjel a favágó álmot látott. Megálmodta, hogy egy arra járó kihallgatta az ő motyogását. Másnap elment az álom nyomában az emberhez, és meg is találta a szarvast. A bíróság elé citálta az embert. Ez a mondat semmit sem ad hozzá az elmondottakhoz, csak ezt a bekezdést zárja le, amely különben se maradna lezáratlanul.
Ez a mondat itten megpróbál becsülettel kiszabadulni ebből a késő modernista, önmagára utaló baromságból, de nem sikerül neki. Ennek se. Nem baj, majd az ez után következőnek. A békebíró aszonta: Elősző’ a favágó mögölte a szarvast, de azt hitte, álom vót. Aztán azt álmodta, hogy mögölte a szarvast, és azt hitte, ez a valóság. Mög is találta, ezért pörölte be az arra járót. A feleség aszonta, hogy az arra járó éggy másik embör álmábul szörözte a szarvast, amelyik így éggyiküké sé. Na, most légy leszbi, Susulyka.
Ennek a mondatnak itt az új bekezdés elején hármas szerepe van: 1. Hogy bocsánatot kérjen az előző bekezdés kuszaságáért, valamint a feleség ismételt szerepeltetéséért. 2. Hogy biztosítsa az olvvásót: többet ilyen nem fog előfordulni. 3. Hogy ismételten bizonyítsa, hogy a nyelv biztosnak hitt elemei, mint a szintaxis és a jelentés is, beadhatják a kulcsot.
Hanem az új kikezdésben mögszólalt a békebíró: A szarvas, miként a történet, itt van és valódi. Vágjuk ketté, és osszuk el a két embör között. Hanem, mielőtt a szövegszövögetők újra pofán vághatták volna a már légszomjjal küszködő történetet, az ítélet eljutott magához Dzsang királyához. Jesszus, aszonta a király, ez király! Ez zaza! Legközelebb majd arrú’ tudósítanak, hogy a békebíró azt álmodta, hogy fölosztotta a szarvast! Néhogy má’ a történet meséjje e’ az öregapót! Mer’ ez éggy ilyen prémodern király vót, szögény.
Új bekezdés, új bek., új. Meg a célja. Nincs már idő, amit. Húzni kell.
Ezért valóban ez az utolsó beküzdés, ahol az eszetekbe juttatom szegény Susulykát, akiről tényleg. Érzékeny emberek érzékeny mondatokba csomagolva is unalmassá válhatnak a végére. Bocsánatot kérek. Hogy ez az utolsó antinovella utolsó, fölösleges mondata. Nem is az előző volt. Hanem ez.
(Susulyka, légy az enyém!)