Charles Pasqua francia belügyminiszter 1995. január 26-án az irodájába kérette Pamela Harriman párizsi amerikai nagykövetet, és közölte vele: az amerikai diplomáciai képviselet több munkatársát is ipari kémkedésen érték, ezért az érintetteknek azonnal el kell hagyniuk Franciaországot. Az eset híre nem sokkal később kiszivárgott a francia sajtóba is, ami rendkívül kínos és feszült helyzetet teremtett a két szövetséges állam között. Hamarosan ehhez hasonló – bár kevésbé színpadias, és ezért többnyire nem kiutasítással végződő – jelenetek játszódtak le Nagy-Britanniában és Japánban is. Egy amerikai illetékes akkori vélekedése szerint az ügy „nem fog elcsitulni néhány hónap alatt; évek telnek el, mire ismét komoly együttműködésről beszélhetünk majd a hírszerzés terén”.
Az 1995-ös események természetesen nem minden előzmény nélkül valók: egyenes következményei annak a politikának, amelyet az elsősorban a gazdaságra koncentráló Clinton-adminisztráció a titkosszolgálatoknál is érvényesíteni kívánt, és amelynek következtében az amerikai hírszerzés és elhárítás elől szövetségesei sorban zárták el azokat az információs forrásokat, amelyekre a világ első számú nagyhatalmának oly nagy szüksége lett volna a terrorizmus elleni harcban.
A tekintélyes amerikai Cato Institute egy tanulmányában már 1996-ban megkongatta a vészharangot, és részletes elemzést tett közzé a súlyosbodó problémáról. A tanulmány szerint az új Clinton-doktrína abból a feltevésből indult ki, hogy a hidegháborút követően a nemzetközi versengés inkább gazdasági jellegű lesz, mint katonai-politikai. Már 1993-ban megfogalmazódott a kormányzat részéről az igény, hogy a titkosszolgálatok – ennek megfelelően – tegyék elsődleges céllá a versenytársak elleni gazdasági jellegű hírszerzést.
A legfőbb versenytársak azonban kivétel nélkül Amerika szövetségesei voltak, akik ezt nem vették jó néven.
– A saját ipar támogatását célzó gazdasági, úgynevezett kompetitív hírszerzés – amely szélesebb körű, és inkább törvényes, nyílt eszközöket próbál felhasználni munkája során, s ezért nem fedi le azt a területet, amelyet ipari kémkedésnek hívunk – 10-15 éve létezik. A korábbitól való eltérés az óceán túloldalán „mindössze” annyi, hogy ott a gazdasági versenyt is egyfajta háborúként fogják fel – fogalmazott kérdésünkre Földi László, a magyar hírszerzés néhány évvel ezelőtt leszerelt ezredese, aki a kilencvenes évek közepén az Amerikai Egyesült Államokban szinte napi kapcsolatban állt ottani kollégáival. – Hangsúlyozni kell ugyanakkor – tette hozzá –, hogy a szemléletváltás nem az amerikai titkosszolgálatok magánakciója volt, hanem politikai döntés, amely – nem feltétlenül rosszul – megpróbált válaszolni a hidegháborút követő új kihívásokra.
Az amerikai kormányzat megfelelő szerveinél valóban tapasztalni lehetett ennek a háborús felfogásnak a jeleit. A CIA jelentéseivel „felfegyverzett” amerikai kereskedelmi tárgyalóküldöttségek sokkal konfrontatívabbakká váltak, miközben a washingtoni kereskedelmi minisztériumban megalakult a „harcot” irányító vezérkar, amelyet nemes egyszerűséggel hadműveleti központnak (war room) neveztek el.
– Mi itt, Európában ezen a területen a hírszerzési berkekben is inkább versenyről beszélünk, mert a háború kifejezés magában foglalja azt, hogy a vesztesnek pusztulnia kell, míg a másik megfogalmazás nem sugallja ezt a felfogást – mondta Földi László.
Az új amerikai stratégia kiemelt célkitűzése volt, hogy a világ különböző pontjain biztosítsa: az amerikai cégek ne essenek el az állami megrendelésektől esetleges korrupció miatt (az Egyesült Államok törvényei szerint az az amerikai cég, amely külföldön kenőpénzt ígér egy-egy megrendelésért, hazájában is felelősségre vonható, míg az európai országok törvényei nem tartalmaznak hasonló kitételt). Ennek következtében számos esetben előfordult, hogy amikor amerikai cégek nagyobb tendereket vesztettek el, az illető állam vezetőinél a CIA jelentését lobogtató amerikai politikusok jelentek meg, és a korrupciót bizonyító adatokkal visszakozásra késztették a közbeszerzést meghirdető ország illetékeseit. 1994-ben például személyesen Clinton elnök tett panaszt Brazíliában és Szaúd-Arábiában a csúszópénzek miatt. „[Az az eljárás] ahogyan az Egyesült Államok ezeket a [kenőpénzre utaló] bizonyítékokat felhasználta Szaúd-Arábiában és Brazíliában, annyit jelent, hogy együttműködünk a korrupcióban, miközben ellenezzük azt” – szögezte le a Cato Institute tanulmánya.
A hagyományos módszerek mellett az amerikai hírszerzés a legmodernebb kémtechnikát is az ügy szolgálatába állította. Nem véletlen, hogy ez idő tájt erősödtek fel azok a tiltakozó hangok Európában, amelyek az amerikai NSA (National Security Agency – az elektronikus hírszerzésért felelős amerikai szervezet) Echelon nevű programját bírálták – egyre magasabb politikai körökben. Ezt mutatja az is, hogy az Európai Parlament többször érdemben foglalkozott az angolszász országok által még a hidegháború során kifejlesztett, majd tökéletesített és együttesen működtetett elektronikus kémrendszerről szóló szakértői jelentéssel, amely nem kevesebbet állít, mint hogy az Echelon képes lehallgatni az európai országokban zajló fax-, e-mail és (korlátozott mennyiségben) telefonforgalom egészét. A jelentésből kirajzolódó rendszer valóban impozáns méretekre utal: nem előre kiválasztott „beszélgetőket”, üzenetforrásokat figyel, hanem a létező kommunikációs csatornákon (szárazföldi és tenger alatti vezetékek, mikrohullámú rádiós adatátvitel stb.) átmenő adatforgalom egészét „megszerzi” – az Európába (is) telepített kommunikációs központok segítségével –, majd gépi úton feldolgozza a hatalmas adatmennyiséget.
Ami igazán felborzolta a kedélyeket Európában, az nem a rendszer személyi szabadságjogokat sértő filozófiája volt (lehetőleg minden üzenetbe rutinszerűen belehallgatni, előzetes engedély nélkül), hanem az, hogy az USA több esetben az Echelon révén jutott hozzá olyan gazdasági jellegű információkhoz, amelyek segítségével amerikai vállalatok előnybe kerültek lehallgatott európai versenytársaikkal szemben.
Hogy Európa felvette a kesztyűt, az is mutatja, ahogy épp ebben az időben a brit The Spectator egy 1994-es száma Pierre Mariont, a francia hírszerzés egykori vezetőjét idézi, aki nem kevesebbet állított, mint hogy „elemi hiba lenne azt gondolni, hogy az olyan országokkal, mint Amerika, szövetségesek vagyunk. Ha üzletről van szó, akkor az háborút jelent”. (Tehát azoknak is igazuk lehet, akik azt állítják, hogy a gazdasági kémkedés terén nem is Amerika ásta ki a csatabárdot.)
Tény mindenesetre, hogy a szövetségesek közötti és egymás ellen irányuló gazdasági hírszerzés intenzitásának felerősödése legalábbis megterhelte a különféle titkosszolgálatok egymáshoz fűződő kapcsolatait.
– Mindez nagyon káros hatással volt a szolgálatok közötti információcserére – ismerte el kérdésünkre Földi László, de hangsúlyozta, hogy megjegyzése kizárólag a szakmát érintő kérdésekre vonatkozik, és semmiképpen nem kívánja minősíteni magukat a bizalmatlanságot eredményező amerikai politikai döntéseket. Azt a feltevésünket, hogy a jelenség érzékenyen érinthette Amerikát abban, hogy maradéktalanul hozzáférhessen szövetségesei terrorizmussal kapcsolatos információihoz, az ezredes „spekulatíve helyes következtetésnek” minősítette, ám jelezte, hogy amíg erre konkrét bizonyítékok nincsenek, az állítás csupán vádaskodás.
Hogy fogalmat alkothassunk arról, milyen nehézségekkel kell szembenéznie a Közel-Keleten az amerikai hírszerzésnek akkor, ha kellően nem együttműködő európai szolgálatokkal kénytelen dolgozni ezen a területen, idézzünk Edward G. Shirley tanulmányából. Shirley a CIA műveleti igazgatóságának (Directorate of Operations – gyakorlatilag a szervezet feje) a kilencvenes évek közepén leszerelt munkatársa, aki 1998-ban az Atlantic Monthly című, nemzetbiztonsági témákkal előszeretettel foglalkozó amerikai lapban tette közzé nagy hatású tanulmányát a CIA gondjairól.
„Ha a franciák, a németek vagy az indiaiak ellenségessé válnának az amerikai kémkedéssel szemben, a CIA beszervező tisztjeinek csupán igen csekély esélyük lenne arra, hogy bármi érdemlegeset tegyenek [a Közel-Keleten] – írja a szerző. – A nyugat-európaiak ma már rendszeresen információt cserélnek egymás között a CIA-ról. A németek, a franciák és az osztrákok nemrég riasztólövéseket adtak le azzal, hogy igyekeznek eltávolítani azokat a tiszteket soraikból, akik nem értik meg, miképp működik a hidegháborút követő világ. A nemzeti büszkeség és az egymáséitól eltérő nemzeti érdekek (az Európai Unió például következetesen nem vesz tudomást Irán veszélyes magatartásáról, hogy fenntarthassa vele üzleti kapcsolatait) súlyosan korlátozták a CIA műveleteit Európában és a világ más részein is.”
A tanulmány szerzője megjegyzi: a CIA műveletei ma a Közel-Keleten majdnem kizárólag fizetett információforrásokon alapszanak, és ezek többségéről a szolgálat ráadásul csekély életrajzi adattal rendelkezik. „Ez az eljárás néha hozhat eredményt, de nem különösen okos, és nem is megfontolt módja annak, hogy idegeneket rávegyünk, kockáztassák az életüket az Egyesült Államokért.” Shirleynek azt a kijelentését, miszerint az alatt a nyolc év alatt, amíg Irán volt a szakterülete a hírszerzésnél, „egyetlenegy olyan, Iránért felelős CIA-vezető sem akadt, aki beszélt vagy olvasott volna perzsául, a Közel-Kelet osztálynak egyetlen olyan vezetője sem, aki arabul, perzsául vagy törökül tudott volna”, minden bizonnyal fenntartásokkal kell kezelnünk, ám jelezheti azokat az okokat, amelyekért a CIA-nak égető szüksége van a térségben a szövetséges szolgálatok segítségére.
„Még az adott ország nyelvén anyanyelvi szinten beszélő CIA-tiszt (és a CIA, több aktív tiszt elmondása szerint, nagyon kevés közel-keleti származású ügynökkel rendelkezik) sem tud sokkal többet tenni ebben a környezetben, mint egy kék szemű, szőke, tiszta amerikai – elemzi a helyzetet a lap egy másik, idén augusztusban publikált cikkében Reuel Marc Gerecht, aki egykor szintén a CIA alkalmazásában állt. – A beszervező tisztek csak rövid időre tudnak szabadulni azoktól a konzulátusoktól és követségektől, amelyeken szolgálnak. Egy tengerentúli tisztviselő, akit lefényképezett és nyilvántartásba vett a helyi hírszerzés és elhárítás, nem nagyon utazhat anélkül, hogy a fogadó ország titkosszolgálatai ne tudnának róla. Egy olyan tiszt pedig, aki helyi lakost imitálva a testvéreit kereső, igazhitű, radikális mozlimként lépne fel, hamar bolondot csinálna magából.”
A megoldás természetesen az, hogy a CIA minél több olyan ügynököt telepít erre a területre, aki nem diplomáciai fedettségben dolgozik, azaz még a kapcsolatot sem igen tartja az amerikai külképviseletekkel. Gerecht azonban egy jelenleg is aktív CIA-tiszt szavait idézve arról tudósít, hogy az amerikai hírszerzés a hidegháború lezárása óta tulajdonképpen nem telepített ilyen új ügynököket a térségbe, hanem szinte kizárólag a régiekkel dolgozik. „Hacsak nem sétál be az egyik amerikai konzulátusra vagy követségre Bin Laden valamelyik katonája, rendkívül csekély annak az esélye, hogy a CIA terroristaelhárító tisztje találkozik vele” – ironizál a helyzeten Gerecht.
– Nem az a lényeg, hogy a CIA be tud-e épülni ezekbe a sejtekbe vagy sem – hangsúlyozza Földi László –, hanem az, hogy megtalálja-e a lehetőséget arra, hogy a fontos információkhoz hozzájusson. Tehát ha léteznek is a fentiekhez hasonló problémák az amerikai hírszerzésnél, ettől még lehet hatékony a szolgálat a Közel-Keleten.
Azt mindenesetre Földi László is elismeri, hogy a lehetőségek jelentősen szűkülnek, ha szövetséges országok titkosszolgálatainál az indokoltnál erősebb lesz a „titokféltés”.
– Minden hírszerző szervezetnek megvan a saját „koncepcionális kultúrája” – véli az ezredes. – Tény, hogy az amerikaiknál az utóbbi években az elektronikus hírszerzés előtérbe került a „human intelligence”-szel, azaz a klasszikus, ember által végzett kémtevékenységgel szemben. Itt csupán az arányok tolódtak el, mert úgy vélték, hogy a technikai fejlettség abszolút előnyt ad, és katonai téren minden bizonnyal ez igaz is – szögezte le Földi László, aki ugyanakkor komolytalannak nevezte azokat a vélekedéseket, amelyek a szeptember 11-én bekövetkezett tragédia alapján úgy vélték, a CIA „leszerepelt”. – A szolgálatok munkája jellegükből fakadóan titkos, ezért a közvélemény az eredményeket nagyon ritkán láthatja – fogalmazott az ezredes.
Talán a nyugati szolgálatok között fennálló feszültségek miatt is hasznosak lehetnek az Amerika új szövetségeseinek birtokában lévő információk az Egyesült Államok számára. Megfigyelők szerint a New York-i és a washingtoni terrortámadást követően felértékelődhetnek azok a titkosszolgálati kapcsolatok, amelyeket az egykori szocialista országok a korábbi „népi felszabadítási” mozgalmakkal építettek ki, amely szervezetek közül ma már nem egy összefüggésbe hozható terrorcselekmények elkövetésével. Földi László ezzel kapcsolatban ugyanakkor arra figyelmeztetett, hogy a Varsói Szerződésen belül Magyarország titkosszolgálatai nem kaptak főszerepet a harmadik világ országaiban kibontakozó, ilyen mozgalmak segítésében, épp ezért aligha nyújthatnak jelentős segítséget az amerikai szolgálatoknak. A volt hírszerző tiszt ezért inkább a minél szélesebb körű koordinációt és információcserét tartja a terrorizmus elleni küzdelem legfontosabb elemének.
– A kihívások globalizálódtak, a megfogalmazott válaszok viszont nem tartottak lépést ezzel a tendenciával – szögezte le Földi László.
2001. szeptember 11-én minden eddiginél súlyosabb terrortámadás érte Amerikát. Az amerikai kormányzat hadüzenetként értékelte a történteket, a CNN pedig Amerika új háborújáról beszél. Ahhoz azonban, hogy a földkerekség egyetlen szuperhatalma és vele együtt a civilizált világ országai győztesen kerülhessenek ki ebből a háborúból, az USA-nak le kell zárnia régi háborúit. És e konfliktusok egyike minden bizonnyal akkor kezdődött, amikor Bill Clinton kereskedelmi minisztériuma háborúnak kiáltotta ki az Európával folytatott torzsalkodást.
A terrortámadással kapcsolatos további írások a 22., 24., 25., 26. és 27. oldalon.
Zelenszkij
Zelenszkijt nem engedik Moszkvába
