Volt egyszer egy SZDSZ...

Olcsón vásárolni és drágán eladni – ősidők óta ez minden kereskedő ars poeticája, már amennyiben a kereskedésben felfedezhetünk bármiféle költőiséget. Ahhoz viszont nem kell sokat kutakodnunk, hogy politikumot leljünk némely „tisztán” gazdasági ügylet hátterében. Az SZDSZ pártszékházai körüli huzavona kifejezetten kalandos történet, s még nem ismerjük a végét. Bár valami azt súgja, a befejezés nem lesz igazán katartikus.
Az alapképlet egyszerű és világos, mint maga a felvilágosult liberalizmus. A pártnak volt egy nagy és drága székháza. Mivel pénzre volt szüksége, azt jó áron eladta. Ám egy parlamenti párt nem lehet meg sokáig székház nélkül, ezért a szabad demokraták vettek egy kisebbet és olcsóbbat. Ez így önmagában normális és természetes eljárás, mondhatni szóra sem érdemes. Nem vagyunk bennfentesek a pártszékházpiacon, nem tudjuk, az elmúlt években mekkora volt a felhozatal, hogyan alakult a kereslet, de egy ilyen ügyletet naiv eszünkkel úgy képzelünk el, hogy jön a vevő, szemügyre veszi az objektumot, alkudozik kicsinyt, már csak az illendőség kedvéért is, aztán sóhajtva odaballag a kasszához, és leszurkolja azt a néhány milliócskát. Ebből következik, hogy a pártszékházvásárlást is hasonlóképpen képzeljük, de mint említettem volt, naivak vagyunk. Az üzleti világban járatos urak és hölgyek jelentős része még véletlenül sem választja az egyszerű utat, ha van bonyolult is. Az SZDSZ is komoly stratégiát dolgozott ki, hogy eladja a Mérleg utcai székházat, s megvegye a Gizella útit, ha megvette egyáltalán. A párt elhivatott üzletemberei azzal kezdték, hogy alapítottak egy céget. Nem egy nagy, világraszóló vállalkozást, hanem egy olyan kis helyeset, egymillió forint törzstőkével. Alig alakult meg a cég, az érző szívű üzletemberek mindjárt másnap megsajnálták, árválkodik az a szegény cég a zsebpénznek is kevés egymillióval, ezért rögvest beapportálták a pártházat, legyen neki 500 milliós törzstőkéje. Aztán jöttek mindenféle rt.-k meg kft.-k, s a szegény székházat adták, vették, cserélgették, apportálták, kivásárolták, elzálogosították, végül egy olyan céghez került, amelyik egy izraeli befektetőcsoport érdekeltségébe tartozik.
Ha valaki azt hinné, hogy SZDSZ-éknél a vásárlás folyamata kevésbé kesze-kusza, az téved. Ebben a történetben is az a cég játssza a főszerepet, amelyiket az eladás lebonyolításának beindítására alapított a párt, csak most már a szegény kft.-k helyett a büszke rt. cégformát viseli. Ez a részvénytársaság vette meg jó áron (értsd: áron alul) a Gizella úti ingatlant, majd adta el még jobb áron (értsd: a vételár négyszereséért) az SZDSZ-nek. Eladta – papíron. A párt kifizetett körülbelül 20 százaléknyi előleget, majd a szerződést felbontották, azzal a meghagyással, hogy az épületet továbbra is az SZDSZ használhatja.
Adódik a kérdés, az SZDSZ miért ilyen tekervényes úton-módon vált meg a régi székházától, s szerezte meg az újat. Nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy már az első pillanatban megvolt az eredeti vevő, s csak azért csűrték-csavarták másfél évig az ügyletet, azért iktattak be különböző cégeket, mert nem akarták, hogy nyilvánvaló legyen, ki is az igazi vásárló, és mi a valós értéke az ingatlanoknak. Ki az a külföldi, jóságos nagybácsi, aki egy ingatlanért cserében finanszírozza a párt kampányát, kifizeti az adósságát, hozzásegíti egy másik székházhoz? Talán attól féltek, megvádolják a pártot, hogy egy külföldi gazdasági csoportnak túlzottan lekötele-zettje, netán érdekeinek kiszolgálójává vált?