A Berkeleytől a Pepsi Szigetig

Ki hitte volna, hogy Párizs, Berlin, New York lelkesen felvonuló diákjainak lázadása csak arra lesz majd jó, hogy újabb vásárlórétegeket öntsön a fogyasztói társadalom feneketlen gyomrába?

Miután John Kennedy lett az elnök (Castro egy évvel előtte ragadta magához a hatalmat Kubában), új érzések terjedtek el az Egyesült Államokban, olyannyira, hogy egyesek erős túlzással Medici-udvarként emlegették a Fehér Házat. A túlzást leszámítva a közfelfogás valóban megváltozott, valóságos érzelmi forradalomról lehetett beszélni. A pislákoló tüzet a hirtelen előléptetett „haladó” értelmiségiek táplálták úgy, hogy hamarosan washingtoni reneszánszról beszéltek. Még a mogorva De Gaulle is dicsérte Jacqueline kecses voltát, John pedig minden nő bálványa lett.
A Kennedy-reneszánsszal lehet kapcsolatba hozni a Berkeley Egyetem diákjainak 1964-ben kitört lázadását: a tragikus halált halt (1963) fiatal elnök talán felbátorította utódait. Igaz, hogy a Berkeley diákserege még nyakkendőt hordott (lásd a korabeli fényképeket), de a szlogenek már csalhatatlanul hirdették a mindenféle felszabadulást az „elnyomók” igája alól. A tűz gyorsan terjedt. 1966-ban Peruban a limai egyetem furcsa, de korhű képe fogadott. Míg folyt a tanítás, és engem fogadott a rektor, felvonultak a Marx képét mint jelvényt viselő fiatalok, és a poszterek Che Guevaráról regéltek. (Ugyanakkor indította el Mao Ce-tung a „kulturális forradalmat”, munkatársa a felfegyverzett ifjúság volt.) Az események felgyorsultak: az offenzíva 1967-ben kezdődött el a New York-i Columbia Egyetemen, ahol egy Mark Rudd nevű szervező vezette be csapatait a rektori irodába. Excrementumot tettek le az íróasztalra. (Többek között tanáraik jegyzeteit is széjjeldobálták, elégették. Ennyit a tudásvágyról.) Mikor Párizsba érkeztem – még mindig 1967–68-at írtunk –, a Quartier Latin utcáin hasonló jelenetekkel találkoztam. Mintha egy rendező mozgatta volna a bábukat az óceán két partján: Paul Ricoeur filozófus rektori irodáját megtámadták Nanterre-ben, és a fejére borították a szemétkosár tartalmát…
Abban és a következő évben a szcenárió maradt, a gerinctelen adminisztrátorok megalázása is. Berlin, Milánó, Tokió, Buenos Aires váltakozó szerencsével szolgálták az ifjúság forradalmi ügyét. Berlinben a haladó filozófus, Adorno szívrohamot kapott katedráján, amikor egy diáklány meztelen mellét tárta fel előtte. Csak a hivatalosan forradalmi mexikói kormány lövetett a tömegbe. A helyszínen többtucatnyi halott maradt. Közben a német diákvezető, Rudi Dutschke vezényelte ostromra hadait, persze nem a berlini falat, hanem Nyugat-Berlin demokratikusan működő intézményeit véve célba. Mikor Rudinak fia született, Maónak „kereszteltette”.
Közben lezajlott Woodstock, óriási látogatottsággal, amelyet a Pepsi Sziget rendezői is megirigyelhetnének. És én is kivettem a részemet az új kultúrából: tanítás közben (a tárgy: „az európai szellemtörténet fejezetei”) öt-hat fiatal benyitott a terembe, és kérdezés nélkül előadott egy happeninget, gesztikulálva és összeröffenve, majd éppolyan gyorsan távozott, ahogyan jött. Gondolom, mindez a főmufti, Marcuse szellemi utasításainak megfelelően történt.
Röviden a fentiek voltak a hatvanas évek végének ifjúsági kultúreseményei. Hogyan reagált rájuk a hivatalos Nyugat, a kormány, a sajtó, a politika? Nagyjából kétféleképpen. Az egyik reakció – ha ezt így lehet nevezni – ennek a kultúrának az intézményesítése volt: popkultúra, pornókultúra és változataik. Példa rá Serrano vizeletbe mártott feszületének múzeumban való kiállítása azután, hogy a washingtoni értelmiség vég nélküli vitát folytatott róla, vajon művészetről van-e szó. (Azóta még obszcénabbak és istenkáromlóbbak lettek a kiállítási tárgyak.)
A másik reagálási mód kissé bonyolultabb: a kultúra beolvadt az üzleti érdekekbe! Ez tulajdonképpen az elejétől kezdve így volt. A párizsi „1968. május” volt az első félhivatalos jel arra, hogy megérkezett a fogyasztói társadalom Európába, és hogy ez új árut hoz magával, új eladási technikákat, de mindenekelőtt új fogyasztókat, új piacideológiát. Addig a fiatalkorúakat valahogy óvta a régi polgári szemérem, az a korábbi nevelési felfogás, hogy a felcseperedő ember egyrészt a szülei választásaitól függ, másrészt illik beleoltani bizonyos sztoicizmust kedve és akarata ellenére is. Zsebpénzéből megvehetett ezt-azt, de nem vallotta be szüleinek, és ő maga is szégyellte kissé ilyesfajta kilengéseit. Egyébként ez adta meg a vásárolt tárgy izgalmas voltát, a további spórolásra való impulzust.
De hogyan lehet eltitkolni a szülő elől a szeggel kivert bőrruhát, a nehéz csizmát és sisakot, a nyitó-csukó cipzárak sokaságát vagy a magas sarkú luxuscipőt? Még kevésbé a tündöklő fényben úszó, harcikocsira hasonlító motorkerékpárt, amely után a versenyautó a következő állomás, pardon, fogyasztási kellék. Egyszóval, fellép az üzletember/gyáros „in loco parentis”, szórakoztató játékokat talál ki, elvonja az ifjú lányt/fiút a családi körtől, új világot tár a szeme elé, új életmódot, akaratot, másfajta szexuális életet diktál neki. Ezer a változat ugyanabban a témában, hiszen Hollywoodtól a Pepsi Szigetig az érdek az, hogy uniformisba bújtassák a milliárdnyi, kalandra kész gyermeket. Véleményuniformisba, frizurauniformisba, videouniformisba.
Mindezt látni lehetett Cohn-Bendit és Joschka Fischer felvonuló legionáriusain, azóta csak egyik-másik divattárgy változott ebben vagy abban. Berkeleyben még nyakkendő, más városok utcáin pucér fenék. A haladás címkéje alatt a dolgok sokszor degenerálódnak. Ki hitte volna, hogy Párizs, Berlin, New York lelkesen felvonuló diákjainak lázadása csak arra lesz jó, hogy újabb vásárlórétegeket öntsön a fogyasztói társadalom feneketlen gyomrába? Ők szinte hivatalból támadták a fogyasztói társadalmat (lásd Seattle, Genova), ugyanakkor ők ma ennek a társadalomnak az élharcosai Amszterdamtól Benaresig, a szexualitástól a kábítószerig és a közöttük található luxuscikkekig. Rájuk épít a business, a médiák, a politikai pártok, a jöttment demagógok, az utópiát hirdető szekták.
A globális jelenségnek tehát megvan a maga szociológiája. Ebből a körből kerül ki az indiai guru szexuális játékszere, mondjuk, egy holland leány képében, ugyanakkor a lázadó kamasz is, aki fegyvert fog a szüleire.
Közbevethető, hogy léteznek és aktiválódnak konstruktív ifjúsági csoportok és gyülekezetek is. De éppenséggel ezek nem a fogyasztói társadalom függvényei, elkerülik a sajtó fénycsóváját. Bennük van a remény.