A dióagy gondolatai

Vak dióként dióba zárva lenni – írja Babits. Aranydió, mogyoró, így a karácsony. Kemény dió – mondja a probléma. Diótörő – sóhajt a balerina. Bizony mondom én, hogy minden dió mélyén egy vegetatív csipkézettségű emberagy lakik. Valamely trópusi pillangó szárnyára egy ottani majomfaj kifejező fizimiskáját fújta rá hímporsprayjel a láthatatlan graffititerrorista. Ha lehet majompofájú egy pillangószárny, miért is ne lehetne kis emberagy a dióbél?
Engem egyébként, ha már itt tartunk, érdekel, hogy mit gondolhat. Vajon mire gondolhat a diómagagy, és minek gondolhatja magát? Ha jómagam a cserebogarak halhatatlanságára gondolok, minden valószínűség szerint költő vagyok. Ha a világegyetem térfogatára, akkor csillagász. Ha az egyenletek szimmetriájára, feltehetőleg matematikus. Ha viszont véletlenül Napóleonnak gondolom magam, akkor holtbiztos, hogy őrült. Arra gondolni, amik nem vagyunk, fantázia dolga. Annak gondolni magunkat, amik nem vagyunk viszont: téboly. De kérdem én, őrült-e a dióagy, ha egy nap fának képzeli magát?
Őrült-e vajon az ígéret, ha idő előtt beteljesültnek véli s láttatja magát? Ha azt állítja magáról, hogy eljött, bár csak jövendő?
Emlékszem, egyszer Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárs bejelentette a Szovjet Kommunista Párt valahányadik kongresszusán, hogy ez mostantól fogva már a fejlett szocializmus korszaka. Eljött hát. Mi volt vajon e pillanat? Téboly? Őrület? Tudatzavar?
Az eljövetel: misztérium. Ki tudja, mikor mi jön el? Barokk homokórák a megmondhatói, hogy hány bölcs értekezett ezerötszáz és ezerhatszáz között a halál órájának bizonytalanságáról. És hány világháborús veterán hord a lelkében besült golyó gyanánt egy pillanatot, amikor már majdnem, de mégsem…?
Párszor aludtunk csak a mostaninál kevesebbet, s olybá tűnt, hogy itt az „új gazdaság”. A New Economy. New Age? Happy New AIDS? Szentül hittük, hogy ez most már itt valami új. Valami gyökeresen más. Hogy eljött. Hogy mától kezdve csak virtuálisan s holnaptól fogva mindenki. Most pedig, mint új forintkor a tegnapi pengőt és újév napján a szilveszteri trombitákat, söprik össze a dot-com cégek immár semmis részvényeit. A medve ez egyszer ismét önnön bőrére ivott, a diómagagy ez egyszer ismét fának, a Tóth Árpád-féle nyúlánk láng ez egyszer ismét tűzvésznek s a jövő ez egyszer ismét jelennek képzelte magát. Jelenések könyve. Téboly. Őrület. Tudatzavar.
Hasonlóképp jártunk az űrkorszakkal is. Jött, láttuk, majd szem elől vesztettük. El mégse ment. A rejtélyes el nem jövetelek nagy titka, hogy el mégsem mennek. Hisz vannak műholdjaink. Van COBE-program s Hubble-teleszkóp. Alfa űrállomás. De tegyék a szívükre a kezüket: vajon nincs-e ma messzebb a Földtől a Hold, mint volt az Apollo-program idején? Eltávolodott a Hold a Földtől, s változatlanul messze ringó a Mars. Igaz, globalizálódott közben a Föld, ami új fejlemény. Jön is, megy is. Jut is, marad is. Vesztegelünk. Akkor most tulajdonképpen mi van?
Hogy hány az óra, vekker úr, az még csörgéssel csak-csak megválaszolható, de hogy az idő mikor jön el, hogy mikor minek van itt az ideje, ahhoz már nem ért a számlap. Kilenckor a jókedvűek így szólnak: még gyerek az idő. De sohase mondják később lerészegedve, hogy most már felnőtt.
Az evangélium arról ír, hogy közel az igazság órája. Közel az ítéletnap, amikor valamennyien a végső Mérő előtt megítéltetünk. A feltámadás közelinek látta a végítéletet. Onnét még látszani tetszett. Most, kétezer év múltán a feltámadás adott, az ítélet mégis késik – az éji homályban –, távoli, akár az ember nem látogatta Hold.
Az éréshez idő kell. Mi kell ahhoz, hogy megérjék az idő? Egy óra múlva itt vagyok… Láng Vince? Ki az? Mikrosütőben a bor nem aszúsodik. Lehet, hogy a penészgombákat kellene vallatóra fogni?
„Én maradok: magam számára börtön” – írja Babits. Kitörni a börtönből annyi, mint beteljesíteni a lakót. Kitörni a börtönből annyi, mint kihozni a lakóból a benne lakót. A benne lakozót. Bennem lakozik régóta már az a bizonyos enciklopédia. Hírét keltettem ezerszer, ígértem fűnek-fának, Amazóniának és Ázsiának, ígértem kétezerre, változtattam háromezerre, volt sokszor majdnem kész, szinte egész, s lett még többször belőle újfent rész, kérész. Szeretném, ha mint éjszakai bénultakat a rejtélyes kicsik, egyszer amúgy istenigazából meglátogatna. Szeretném, ha eljönne értem, elrabolna. Szenvedéllyel kikényszerítené magát. Szeretném, ha úgymond bejönne. Mert szó se róla, ő volna az én nagy dobásom, Szentkuthyra hajazva: a várva várt Catalogus Rerum, az Opus Magnum, igen. Első és egyetlen szavam, az utolsó szó jogán elmondva, ómegám és alfám. De most itt, ebben a minutában, amikor 2001. október hatodikát sugalmaz a jelen idő, még nincs enciklopédia. Mert amíg csak ennyi meg ennyi van belőle, addig nincs. Az anya sem szokta publikálni a hatodik hónapban a magzat kisujját. A teremtés fekete-fehér, igen-nem játék.
Feledkezzünk meg hát ez egyszer az Enciklopédia kétezerről, s maradjunk meg emlékezetben ideig-óráig az Enciklopédia énezernél. Nem tudom, hogy az Enciklopédia énezer gátolni vagy épp segíteni fogja-e az Enciklopédia kétezret. Fogalmam sincs, hogy mikor jutok el oda, ahová szeretnék, s mellkasom elég erős lesz-e majd a célszalag átszakításához, vagy a célszalagot elérve ahelyett, hogy átszakítanám, íjként visszalő oda, ahonnét jöttem.
Addig is, amíg ez eldől, lehet fogadni Akhilleuszra és a teknőcre. Akár tiltott kakasviadal, tiltott zénóni verseny. Mikor lesz utolérés, bekövetkezés, eljövetel? Melyik a gyorsabb? Két fürge emberláb, mínusz egy Achilles-sarok vagy a lassú teknőclábak, de négy?