A fény fotói

A székesfehérvári Szent István Király Múzeum Új Magyar Képtárának épületében, a régi megyeházán december 31-ig látogatható az a kiállítás, amelynek rendezői először tesznek kísérletet arra, hogy az 1929 óta Párizsban élő fotóművész, Lucien Hervé, azaz Elkán László teljes életművéről adjanak áttekintést. Az övével együtt mutatnak be válogatást tavaly elhunyt fia, a festő-fotós-videós-muzsikus Rudolf Hervé fényképeiből.

A sötétbe akar belelátni, belefényképez a fénybe. Minden egyes képén egy másik határon lép át. Legszívesebben azt kiáltanánk, nincsen ott mit keresni, fényben és sötétben semmi van. Mintha nem hallaná… A lehető legerősebb kontraszthatásokkal dolgozik, mégsem ebből származik a képek feszültsége. Nem a tárgyakat fényképezi. A világosságot és a sötétséget fényképezi. Ha van Isten, akkor a geometriáját – ezekkel a mondatokkal nyitotta meg Nádas Péter Lucien és Rudolf Hervé kiállítását az apáról szólva. A közönség egy része nem is hallhatta, mert az óvárosi képtárban anynyian zsúfolódtak össze a megnyitón, hogy sokaknak csak a folyosón jutott hely. Eljött feleségével a 92. évében lévő, rég tolószékhez kötött Lucien Hervé is, akit egy új műfaj, az építészeti fotóművészet megteremtőjének is tartanak, és az utóbbi időkben Brassai, Kertész, Moholy-Nagy mellett tartanak számon.
Fekete-fehér képek sora és néhány színes felvétel a lakásról, a kényszerű szobafogság helyszínéről. Könyvekből jól ismert fotók és Magyarországon sosem látottak. Nem időrendben, még csak nem is tárgykörök szerint sorakoznak egymás mellett. A rendezők – Cserba Júlia és Sasvári Edit – Lucien Hervé ars poeticájának indítékát próbálják érzékeltetni, azt, amit ő így fogalmazott meg – idézi a katalógusban Batár Attila, aki könyvet is írt róla –: „Nem hagyott nyugodni az a kérdés, hogyan lehet egyszerre kifejezni fényképen azt, amit az ember érez, és azt, amit lát. (…) Azt szerettem volna elérni, hogy (…) a nem látható is jelen legyen.”
E kalandos életű (volt banktisztviselő, divattervező, festő, ellenálló, kétszer lépett be a kommunista pártba, aztán kétszer zárták ki) és „kalandos nevű” ember számára (a Lucien Hervét fedőnévként kapta az ellenállásban), akit egy ideig kissé lekezelően neveztek építészeti fotósnak mint Le Corbusier alkotásainak megörökítőjét, az épület mindig érzelmeket fejez ki. Aki fényképezi, az „a természete szerint mozdulatlan épületen mozgalmas és izgalmas útra indulhat, s meglepő dolgokat fedezhet fel”, de felfedezéseit a fényképészet sajátos nyelvén kell megfogalmaznia, önálló alkotást létrehozva. A nemrég megnyílt tárlat erre az izgalmas útra invitál.
Lucien Hervé hitt abban, hogy „a gyakorlott szem képes a dolgok mögött rejtőző költészetet meglátni”. Bármit fényképezett is: Le Corbusier épületeit, a thoronet-i cisztercita apátságot, az Escorialt, a Saint-Séverin-templom harangtornyát, indiai mecsetet, magányos vagy néha kisebb csoportban megjelenő embereket, „talált tárgyakat”, mindig valami mást, a dolgok rejtett oldalait, titkait fedte fel. Megláttatja velünk még a szigorú Escorial és a Baleár-szigetek népi építészetének azonos elemeit is. „A festészetnek nem abba a korszakába vezeti vissza a fotográfiát, amelyből önálló útjára elindult, hanem ahová a vizualitás történetének több ezer éves idejében a festészet megérkezett. Mintegy utólag lenyeleti a fotográfiával a kihagyott képzőművészeti idő nagy békáját, az absztrakciót” – hallhattuk Nádastól. Képein az emberek majdnem mindig magányosak, és messze vezető gondolatsorokat hívnak elő belőlünk. Mint az a habfehérbe öltöztetett, kalapos kislány, aki egy koszlott falra akasztott, borosüvegeket kínáló vitrin alatt álldogál. Vagy az a földön kucorgó lányka, aki riadtan néz fel valakire – mi csak egy falra vetülő árnyékot látunk mellette. Ellenpontként ott vannak a finom humorral bemutatott figurák: a kukucskáló gyerekek, az eperszedők, két pap, mintha ikrek volnának, a libasorba felsorakozott három idős asszony…
Lucien Hervé végigfényképezte szinte az egész világot. Tavaly megkapta Párizs város fotográfiai nagydíját. Az idén a Magyar Fotóművészek Szövetsége tüntette ki életműdíjjal. A székesfehérvári kiállításon, ahogy Nádas Péter mondta, „minden képet egyszerre két perspektívából szemlélhetünk”, mivel egyszerre két ember munkái jelennek meg a falakon. Az „Élj veszélyesen!” jelszóhoz magát szó szerint tartó, önmagát felemésztő, sokak által rendkívül tehetségesnek tartott Rudolf Hervé „képein úgy nézhetünk vissza Lucien Hervé művészetére, miként a nagy őseredetre. Vagy fordítva. A modernitás szemszögéből a modernitás utánira. Apáról fiára, fiúról vissza az apára, önmagunkra, egyszóval önmagunkról mint lehetséges és valóságos hagyományra.” A fiú nem szerette, ha művésznek nevezték. Neki művészet és élet egyet jelentett, mondta egy interjúban. 1990-től néhány évig Budapesten élt. Nem értette, amikor azt kérdezték tőle, mit keres ebben a szürke kis országban. Eszébe sem jutott, hogy szürke volna.
A budapesti Francia Intézet közreműködésével megrendezett Hervé-tárlat megnyitására felkért Nádas Péter annak idején fotóriporterként kezdte pályáját. Nemrég Párizsban mutatta be képeit. Fehérváron ő jelentette be, hogy Lucien Hervét a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai közé választotta.