A forradalom bürokráciája

Jezovics, mint oly sok ember, önmaga kebelében rejtegette 1956-ot. Sokan oly szentségesnek és bensőségesnek érezték a forradalom emlékét, hogy szemérmességükben alig beszéltek róla, akár anyjuk szülőágyáról vagy szerelmük titkairól.
Utóbb gyanakodni kezdett, vajon nem a forradalom utáni terror fojtotta-e beléjük az emléket és a szót, így aztán még a családok benső köreiben is mint rejtett seb és fájdalom húzódott a leejtett fejű levesek titkolódzó kanalazásában. Csönd volt a kanalak között, s ha maga Jezovics belegondolt, mily kevés „tájékoztatást” kaptak gyermekei az általa átélt megrendítő eseményekről, nem csodálkozott, ha emigráns társainak leszármazottai sokkal többet tudtak és „ábrándoztak” az októberi napokról, mint saját utódai. Amazok mindent tudtak, napilapokat őriztek, fotókat szorongattak izzadt markukban, mutatva elődeik hősiességét.
Még a nyolcvanas évek elején járt egyszer az azóta baljóslatú Strugában, ahol akkor a költők nemzetközi tanácskozását tartották, a városon kívüli hegyek karéjában fekvő kis szálloda halljában gyűltek össze az akkori „messiásírók” – persze a nyugatiak. Ezen a helyszínen, mint belső összeesküvők, alig voltak nyolcan, mert a hivatalos termekben a szokásos nyílt színi mellébeszélés folyt az akkori Szovjetunió hivatalos árnyékában, míg ők egy vékony kis szerb költő vezérletével duhajkodtak a kőpadlós téli turistahotelban.
A hangadásban is ez a pici költő vitte a prímet, immár a hetedik vodka, majd illatos fenyőpálinka fogyasztása közben. Kurjongatott. Kis termetével fölmeredve az asztal mellől emelgette a kemény üvegű poharakat. Ordított.
Elmesélte – elüvöltötte –, hogy Szkopjéban a magyarok leigázása utáni napon összegyűlt vagy kétszázezer ember, ahol Tito tartott beszédet. Moccanatlanul állt az emberhad, és feszülten csüngött a nagy, fehér egyenruhás, markáns arcú partizán férfiú ajakán, aki – mint a kis szerb költő felhevülten magyarázta – csöndesítette az amúgy sem zajongó óriási tömeget, amely attól tartott, hogy a szovjet hadsereg egyetlen könnyed lendüléssel átlebben a szerb határon, és maga alá temeti Szerbiát is.
– És tudjátok, mit mondott Tito? – Mi meredtünk a válaszért. – Ameddig a szerb férfiak övében tőr szunynyad, nyugton várjuk a világ legerősebb hadseregét, az oroszt. Nem marad övükben a tőr! És a nép üvöltött.
Mi is üvöltöttünk, de különösen egy lengyel költő barátunk, aki körbetrappolt a hatalmas ovális asztal körül, mint egy varsói fölkelő, és harsány lengyel dalok kíséretében éltette – a magyar forradalmat. Szimpátiájának és barátságának bizonyítéka gyanánt személyre pontosan fölsorolta az aranycsapat tagjait.
Ezután a kicsi szerb költő emelgette poharát, és fenékig itta mindvalahányat.
– Berija – bumm!
– Sztálin – bumm!
– Kádár – bumm!
És röpültek a háta mögé a kemény féldecis poharak, hogy a kies szálló kövezetén végezzék életüket, mi meg az üvegcserepeken meneteltünk.
Mostanság Jezovics arra gondolt, hogy a saját maga forradalmát versben intézi valamelyik tévéhez valamelyik októberben. A vers imigyen szólt:
Leteríthetnek a sortüzek
nem ölik meg a szívedet
lyukas zászlódat lengeted

Szemhéjad égre forduló
rései közt a szemgolyó
gömbjét betemeti a hó

Bevörösül a kockakő
ez a nyílt színi temető
mindenki látja: ő az ő

Géppisztolyt tart U alakú
tenyerén fején koszorú
csüng – tizenöt éves fiú
A labda mint hamar megunt
gyerekkor végleg elgurult
mögötte elmarad a grund

Nevet nevet Kis ráncai
közül kiálló fogai
csak most kezdenek látszani

Akit a golyó eltalál
maroknyi haja összeáll
mint a halál

Fejét az égre fölveti
már nincsenek emlékei
az Isten sem dédelgeti

Bazaltvirág betonvirág
már nem beszél már nem kiált
lelőtték mint a banditát

Ó jaj nekünk és jaj neki
az anyja sem kell már neki
kis mennyei sehonnai

Leteríthetnek sortüzek
nem ölték meg a szívedet
lyukas zászlódat lengeted
(Srác, ’56)
Azt mondták, most a forradalom fölívelő szakaszáról állítunk össze műsort. Ez nagyon szomorú. Figyeljétek a tévéket, milyen vidámabb verseket hallhatunk. 2001.