A HÁBORÚ ARCAI

Pakisztán közvetlen szomszédságában jóllehet minden idők egyik legnagyobb szabású hadművelete zajlik, az ízig-vérig katonaember Pervez Musarrafnak a terrorellenes küzdelem jelenlegi szakaszában a jelek szerint csak aszszisztensi szerep jutott.

Már ami az akció katonai vetületét illeti. Pakisztán erős embere ugyanis tisztában van azzal, hogy a tálibok elleni hadműveletekben országa stratégiai jelentősége az egekbe szökött, és ezt a tábornok-elnök igen okosan ki is használja.
Pakisztán a Washington jóindulatáért folyó versenyben – Indiát megelőzve – egyelőre fejhosszal vezet. A dél-ázsiai ország ellen hozott szankciók egy részét az Egyesült Államok már fel is oldotta, ám nem valószínű, hogy a valahai nagy szövetséges ezzel eloszlatott minden kétséget Iszlámábádban. Washington ugyanis az utóbbi ötven évben három ízben is cserben hagyta Pakisztánt, s mint a térség egyik szakértője, Stephen Cohen egy ízben kifejtette: a pakisztániak tudják, hogy ki az ellenségük, de nem biztosak abban, hogy kik is tartoznak a barátaik közé. Ez különösen igaz Musarraf elnökre, aki huszonegy éves korában öltötte magára a katonai mundért, és így a pakisztáni hadseregben – kis túlzással – a saját bőrén tapasztalhatta az amerikaiak színe változását, illetve az azt követő kiábrándulást.
Az Egyesült Államokkal szembeni mélységes bizalmatlanság jottányit sem változott az elmúlt évek alatt, ám a szeptember 11-i terrortámadás, illetve az azt követő megtorló akciók alapjaiban változtatták meg az eleddig elfeledettnek vélt ország nemzetközi pozícióit is. Az amerikaiak Musarrafot gyakorlatilag falhoz állították, amikor ultimátumszerű felhívásukkal a terrorellenes koalíció soraiba invitálták Pakisztánt. Az elnök-tábornok számára nem volt kétséges, hogy elérkezett a soha vissza nem térő alkalom.
A nagyvilágban ugyanis – paradox módon – éppen a tálib rendszer elleni hadviselés legitimizálhatja a puccsal hatalomra jutott Musarraf elnökségét. Pakisztán erős embere nem is bízott semmit a véletlenre. Otthon a felső tisztikar átszervezésével és a keményvonalas vallási vezetők visszafogásával igyekezett biztosítani pozícióját. Musarraf az amerikaiakkal való újfajta „barátságot” Kasmírra hivatkozva igyekszik a háborgó pakisztániakkal elfogadtatni, kétséges azonban, hogy az Indiára mutogatás hosszú távon beváltja-e a hozzá fűzött reményeket. Félő, hogy a háború előrehaladtával és a polgári áldozatok számának növekedésével a Musarraf hatalmának megdöntését követelők egyre erőszakosabbak lesznek. Az Egyesült Államoknak azonban most alapvető érdeke, hogy Pakisztánt továbbra is az elnök-tábornok irányítsa, s a szövetségesek nélkül maradt dél-ázsiai ország gazdsági túlélése is az amerikaiak és szövetségeseik tőkeinjekcióitól függ.