Nyilvánvalóan nem az afgán nép ellen (legalábbis ezt sulykolják nekünk), amelynek hősies ellenállása a nyolcvanas években a szovjet megszálló erőkkel szemben – abban az időben, amikor örömmel támogattuk fegyverrel és pénzzel az Oszama bin Ladenhez hasonló gerillaharcosokat – most érdemessé tette arra, hogy egyszerre legyen a célpontja élelmiszercsomagoknak és cirkálórakétáknak.
Nyilvánvalóan nem is az iszlám fundamentalizmus ellen, mert ha így lenne, nem lennénk annyira elfoglalva azzal, hogy az olyan országokat, mint Szaúd-Arábia (hogy Iránról ne is beszéljünk) bevonjuk a háborús koalícióba. E sivatagi királyság elnyomó és doktriner iszláma ugyanis nagy hatással volt a talibánra, és állampolgárai közül került ki – most már tudjuk – a szeptember 11-i gépeltérítők többsége.
Igen, meg akarjuk buktatni a tálibokat, bár ez nem lehet olyan nehéz feladat, ha számításba vesszük, hogy mennyi ellenségük van Afganisztánon belül és kívül egyaránt. (Jegyezzük meg, hogy nem sorolandó közéjük Pakisztán, amely ország – manapság atomnagyhatalom – kormányának jövője valószínűleg szorosan összefügg a talibán sorsával. De hát ez az ő problémájuk… mindaddig, amíg a miénk nem lesz.) És az is biztos, hogy Oszama bin Ladent akarjuk (Bush elhíresült szavaival: „élve vagy halva”), akinek dacos megjelenése a televízióban a katonai hadjárat megkezdésének napján elhallgattatta azokat, akik további bizonyítékokat követeltek szerepét illetően a szeptember 11-i rémtettekben.
Szellemek és terroristák
Mégis miután Bin Ladent és Al-Kaida hálózatát olyanynyira démonizáltuk, hogy Amerika gyakorlatilag megbénult a lépfene-baktériummal elkövetett támadásokról szóló újabb és újabb híresztelések következtében, most arról informálnak bennünket, hogy ez az egész ügy nem is róla szól. „Ha Oszama bin Laden eltűnne holnap – mondta a Fehér Ház szóvivője újságíróknak a napokban –, a háború akkor is folytatódna. Így valójában nem csak erről az egyetlen személyről szól ez az ügy.”
A szeptember 11-i tragédia váratlanságát és méreteit tekintve érthető, ha Amerika eltökélt a megtorlást illetően: szeretné megbüntetni a felelősöket, és megóvni magát a jövőben hasonló támadásoktól. Majdhogynem hallani lehetett, ahogy nemcsak Amerika, de a nyugati világ nagy része is fellélegzett, amikor – hosszú hetek fáradságos nyomozómunkáját követően otthon és diplomáciai manőverezések után külföldön – Bush elnök utasítást adott a légitámadások megindítására. De ez még mindig nem ad választ a kérdésre: kit is bombázunk és miért?
Közvetlenül szeptember 11-ét követően azt a képet sugallták nekünk, hogy Amerika válasza egy „terrorizmus elleni háború” formáját ölti majd. Pont. Rossz hír, azt gondolhattuk volna, hogy nemcsak az Al-Kaida ellen indítják, de az észak-írországi IRA vagy a Macedóniában működő UCK (Koszovói Felszabadítási Hadsereg) ellen is (ez utóbbit alig néhány hónappal ezelőtt Lord Robertson NATO-főtitkár nevezte terroristának), Londonban és Szkopjéban pedig olyan reményeknek adtak hangot, miszerint Washington végre állást foglal ezekben a konfliktusokban is, és egyértelműen a legitim módon megválasztott kormányok mögé áll.
Ám a Fehér Ház észrevette azt a csapdát, amelyet saját magának állított, így a következő nyilatkozatában Bush „globális kiterjedésű terrorizmus elleni háborút” jelentett be. Érezzük a különbséget? Mindaddig, amíg az IRA és az UCK nem lesz olyan hülye, hogy Amerikát válassza célpontjául, e szervezetek továbbra is a „békefolyamatok” haszonélvezői lesznek, aminek a lényege az, hogy státusukat „terroristából” „partnerré” minősítik át „egy konstruktív dialógusban”.
Ez aztán a terrorista fogalmának meghatározásáról folyó vitához vezetett. (Mert nem volt-e egykor George Washington is az, amikor az amerikai kolóniák úgy döntöttek, fellázadnak a brit uralom ellen, és nem maradt volna-e az, ha a felkelés nem jár sikerrel?) A Reuters hírügynökség makacsul elutasítja, hogy ezt az érzelmekkel telített kifejezést használja (azon az alapon, hogy aki egyeseknek terrrorista, az másoknak szabadságharcos), és még az olyan tévétársaságok is, mint a Sky News vagy a CNN úgy próbálják egyszerűsíteni a dolgot, hogy elhagyják az „-izmust”, és ehelyett a „terror elleni” háborúról beszélnek.
Bizonyos értelemben persze ez még erősebb kifejezés. A terror az tényleg szörnyű. De azoknak a gyerekeknek, akik nem tudnak elaludni, mert azt képzelik, hogy a szobájukban szellem van, azt szokták mondani, hogy ne képzelődjenek, még akkor is, ha számukra a terror kétségtelenül valódi. Más szavakkal, ha terrorról beszélünk, akkor elménk egyfajta állapotáról beszélünk, nem pedig egy kézzelfogható ellenségről vagy ránk leselkedő veszélyről.
Bush elnök megpróbálta inkább pozitívabbnak, mint negatívnak tűnő kifejezésekkel jellemezni a konfliktust, még odáig is elment, hogy a Végtelen Igazság hadműveleti nevet adta a tervnek. Az egyetlen ember, aki minden jel szerint nem gondolta úgy, hogy ez aztán igazán bizarr koncepció (a háború végül is arról szól, hogy vannak győztesek, illetve vesztesek, és valószínűtlen, hogy a vesztesek úgy vélekednek majd, hogy igazságosan bántak velük), Tony Blair brit miniszterelnök.
Még a Fehér Ház istenfélő keresztényeinek (köztük George Bushnak) is bizonyára beleborsódzott a háta, amikor meghallották Blairnek a Munkáspárt kongresszusán elmondott beszédét, amelyben prófétai hevülettel ecsetelte a rossz kijavítását az egész világon. Egyetlen nehézség vagy tragédia, bárhol legyen is (nevén nevezve: Afganisztán, Ruanda, Izrael, Kongó, India, Kína), sem túl nagy ahhoz az együttérző nemzetközi közösség számára, hogy meg ne tudja oldani, ha elég gondot fordít rá. (Bár az itt rendelkezésre álló hely nem elég arra, hogy teljes elemzést adjunk erről a tényleg riasztó szövegről, érdemes futólag megjegyezni, hogy Blair a koszovói háborút – amely során először érzett rá a nemzetközi keresztes hadjáratok ízére – azon az alapon igazolta, hogy az megállította a „mozlimok elleni etnikai tisztogatást”. Ám az albánok sosem nevezik magukat kollektívan mozlimnak, nem utolsósorban azért, mert elég sokan közülük katolikus keresztények. Lehet, hogy ez a nyelvbotlás csak opportunista próbálkozás volt arra, hogy megnyerje az ügy számára az iszlám országokat. De az is lehet, hogy valódi hiba volt, amely a Nyugat rossz lelkiismeretéről árulkodik, amiért éveken át szemet hunyt a boszniai mozlimok lemészárlása fölött – ahol tényleg ez a kollektív elnevezés volt érvényben akkor –, ami a mozlimok között világszerte nagyfokú ellenérzést és haragot váltott ki.)
Nem végtelen, csak elhúzódó
De miközben Blair valódi erkölcsi magaslatokra emelte a Végtelen Igazságot megnyilvánulásaival, a Fehér Ház már igyekezett levenni a hangerőből, és a hadműveletet a kevésbé bombasztikus és elérhetőbb célként hangzó Tartós Szabadságnak nevezte el. Ez talán megvalósíthatóbb, bár újabban azt mondják a Fehér Házban, hogy tévedünk, ha a háborúról meghatározott időintervallumban (hetek vagy hónapok) vagy taktikában (légicsapások vagy szárazföldi csapatok) gondolkodunk. Amire vállalkozunk, az olyan konfliktus, amelynek nem lehet látni a végét, és amely azt követeli meg, hogy számos különböző ellenség ellen és fronton indítsunk támadást. Valójában olyan lesz – ezt az összehasonlítást Rumsfeld védelmi miniszter tette –, mint a hidegháború: összetett, elhúzódó és veszélyes.
Ez talán hízelgő lehet Magyarország és más exkommunista NATO-tagország számára, ahol is sokan érzik úgy, hogy a hidegháborúban a rossz oldalon voltak kénytelenek harcolni. Itt van hát végre az alkalom, hogy kárpótolják magukat, ahelyett hogy mindazon abszurd hídépítő meg közlekedésfelügyeleti misszióval foglalatoskodnának, amelyek részei voltak annak a mérsékelt békefenntartó szerepnek, amely ezen országoknak az elmúlt években a Balkánon jutott.
Ha így gondolják, elég rosszul teszik, két okból is.
A barát ellensége
Először is Oroszország már valószínűleg nem jelent stratégiai fenyegetést Magyarország számára, és csak kevés magyarban van bosszúvágy korábbi hűbéruraival szemben. De elfelejtették talán, milyen volt Moszkva gyarmataként létezni, hogy hirtelenjében az (újdonsült) barát ellensége a magyarok ellensége is? Vlagyimir Putyin orosz elnök máris nyilvánvalóvá tette, milyen árat kér cserébe a Nyugat hadjáratával való együttműködésért: szabad kezet, hogy úgy járjon el Csecsenföldön, ahogy azt ő és csakis ő jónak látja.
Lehet, hogy a csecsenek küzdelme nem Magyarországé – nem is beszélve Németországról vagy Amerikáról. De az a tulajdonképpeni népirtás, amelyet a csecsenek szenvedtek el 1994 óta az oroszoktól, újabb ok a világ mozlim közvéleményének felzúdulására, és egyben megmagyarázza, hogy miért olyan nehéz most szövetségest találnunk ezekben az országokban, amikor olyannyira szükségünk lenne rájuk. Ennél is rosszabb, hogy a közép-ázsiai államok logisztikai és egyéb támogatásáról szóló (Moszkva által közvetített) ajánlatok elfogadásával amellett kötelezzük el magunkat, hogy segítséget nyújtunk e kis diktatúrák vezetőinek abban, hogy saját országaikban lecsaphassanak a mozlimokra.
Ki emlékszik ma már a 90-es évek elején Tádzsikisztánban az iszlám erők és a Moszkva által támogatott dusanbei kormányzat között dúló polgárháborúra? Ez utóbbi győzedelmeskedett, ám eközben sok tízezren vesztették életüket, és a kormányzat legitimitása hajszálon múlik. Hasonló a helyzet Üzbegisztánban, ahol a hírek szerint 7000 politikai fogoly raboskodik – többségük mozlim militáns. Végeztünk-e számítást az erőegyensúlyról ezeken a helyeken? Nincs-e olyan veszély, hogy egy adott országban (Afganisztán) létező baj megoldása érdekében olyan problémákat halmozunk fel számtalan másik helyen (Übegisztán, Tádzsikisztán), amelyekkel egy napon szintén foglalkoznunk kell majd? Merthogy pontosan a térségnek ez a rövidlátó megközelítése – először felfegyverezni a szovjeteknek ellenálló afgánokat, most pedig bombázni őket; először arra használni Irakot, hogy harcoljon Irán ellen, most pedig kibővíteni vele a terroristaellenes célpontokat – az, aminek eredményeképpen a világnak ez a része ennyire instabillá és ellenségessé vált.
A másik ok, amiért nem örvendhetünk egy új hidegháborúnak: a költségei. Egyesek számára ez nyilvánvalónak tűnik. Másoknak nem. De a csatazajban – még ha csak hidegháborúról van is szó – az indítékok és a célok mindig homályosak, így hát mindent el kell követnünk azért, hogy megvilágítsuk ezeket, amíg lehetőségünk nyílik rá.
Vegyük a híres „negyvenegyek levelét”, amelyet Bush elnöknek küldött néhány héttel ezelőtt vezető amerikai konzervatívok népes csoportja. A levél sürgeti az amerikai elnököt, hogy kezdjen katonai akcióba Irak, Irán, Szíria és a palesztin hatóság ellen is. Nem köntörfalaznak, amikor a szükséges pénzügyi források felkutatására kérik az elnököt: „A terrorizmus ellen vívott komoly és győzedelmes háború nagy emelkedést tesz majd szükségessé a védelmi kiadásokban.”
Az aláírók legtöbbje a hidegháború közismert veteránja (William Bennett, Jeane Kirkpatrick, Richard Perle, Norman Podhoretz), akik kiemelkedő, gyakran bátor politikai és intellektuális szerepet játszottak a nyugati értékek szovjet kommunizmussal szembeni védelmezésében, s ez abban az időben történt, amikor a konfrontáció kimenetele még távolról nem volt bizonyos. Számosan közülük Izrael rendíthetetlen támogatóiként is ismertek, amely ország az elmúlt hetekben erélyesen tiltakozott az ellen a veszély ellen, hogy feláldozzák, mert Washingtonnak arab szövetségeseket kell találnia a Közel-Keleten.
De itt egy ember, egy bizonyos Bruce Jackson, aki leginkább arról ismert, hogy az óriás hadiipari beszállító, a Lockheed Martin magas beosztású tisztviselője. Ez az a cég, amely részvényeinek ára igazából emelkedett szeptember 11. óta. Bruce Jackson ebben a minőségében számos utat tett Budapestre az elmúlt évek során, arra törekedvén, hogy F–16-os vadászgépeket adjon el a magyar kormánynak. Lehet, hogy ez ügyben nem járt sikerrel, de Közép-Európa még mindig törékeny gazdaságainak a legkevésbé van szükségük most a védelmi kiadások hirtelen megemelkedésére.
Még egyszer kérdezem hát: kivel harcolunk és miért? Senki sem kritizálhatja Bush elnököt azért, hogy túl elhamarkodottan válaszolt a szeptember 11-i eseményekre. E nap áldozatainak emlékét mindig őrizni fogjuk. Talán ha az intelligenciát óvatossággal és állhatatossággal ötvözzük, elégtételt is vehetünk értük. De nem abban az esetben, ha olyan háborúba sodródunk, amelynek céljai túl homályosak, ám veszteségei annál kézzelfoghatóbbak.
Ruszin-Szendi Romulusz
Ezeket a vádakat nehezen fogja lemosni magáról a bukott vezérkari főnök
