A megfejthetetlen titok

Olvastam a napokban egy értekezést a szellem világító erejéről. Gyermeki alázattal vettem tudomásul azt is, hogy csak a tudás segítségével lehet jövője az emberiségnek. Hogy milyen jövője? Hát a nyugodt, szép élet, kiegyensúlyozottság – kapom erre a feleletet. Ezért nem feledkeztem meg a vaskos kötetről, amelyet éppen most olvasok, vittem magammal a Városliget megszokott padjára.

Nekifohászkodom az olvasásnak, hogy elnyerjem majd egyszer a jutalmamat érte. De aztán leteszem a könyvet, mert megérkezik kutyájával, botjára támaszkodva ligeti ismerősöm, akivel naponta találkozom. Mellém zökken, és már hallom is a százszor elmondott élettörténetet: „Harminc évig dolgoztam, kérem, a szakmámban, olyan cipőket készítettem, hogy csodájára jártak…”
Megfigyelem: nemcsak a szavai azonosak, hanem a mozdulatai is, ahogy feltolja homlokán a kalapját, megdörzsöli az orra hegyét. Közben a kutyáját futtatja, el-eldobva neki egy kopott teniszlabdát. A lógó fülű uszkár hízelkedve nekem hozza vissza, majd elé ülve várja érte a dicséretet… Közben a gazdi mondókája folyik tovább, akár a bővizű patak: „Áldott egy jó teremtés az én menyem, azt mondja nekem a múltkor: Papa, elviszem én magát egy természetgyógyászhoz… Erre én csak legyintek, nem nagyon hiszek már az ilyesmiben. Időváltozáskor mindig meggyötör a fájdalom…”
Ismét repül a labda, amit a régi szöveg követ: „Harminc évet ledolgoztam már, kérem…” Figyelem az arcát: öreg, ráncos, sovány, összeaszott ember, a ruhája kopott. De türelmes. Derű és bizalom sugárzik a tekintetéből. Láthatóan elégedett a sorsával. Megbékélt az élettel.
Régen elrepült már az a harminc esztendő, amennyit ledolgozott, tovaszállt vele az ifjúsága, az egészsége – mégis mitől sugározza lénye a derűt? A boldog megelégedettséget? Semmiképpen sem a szellem sugárzó fénye lehet ez, és nem is a bölcsességé. Valami egészen más. Sokáig némán kutatom a titkát. De nem jövök rá, egyszerűen nem értem. Annyi bizonyos, hogy nem valamelyik tudományos műből merítette a hitet, mert a keze a dikicstől, a kalapácstól vált cserzetté, s a reuma görbítette el ujjait, nem pedig vaskos fóliánsok lapozgatása.
Ez az ember sosem ismerte a könyvtárak szent csendjét, műhelyek lármájában élte le a fél életét. Nem hallott talán soha Shakespeare-ről, Goethéről, Baudelaire-ről, ugyan miért is hallott volna? Talán Petőfi nevét ismeri, ha verseit nem is, de ezt a tréfás gyermekrigmust bizonyára: „Petőfi Sándor gatyában táncol.”
Gondolom, Párizsba se akart soha elutazni kis bőröndjével, nem érdekelte a Szajna, a Louvre, esetleg a Margitszigetig ha eljutott. És nem ült várakozástól borzongva hangversenytermekben.
Jól ismerem azt a történetet is, amelyikbe most belekezd: „Egyszer egy zivataros éjszakán, már nem is tudom, melyik évben, felzörgetett a szomszéd Kristóf, és azt mondta, hogy…”
Kazinczy talán? Berzsenyi? Próbálkoznom kellene, Móricz Zsigmond, Németh László nevét említenem. De nem tudok szóhoz jutni, mert csak mondja a magáét: „… a lábával rugdosta az ajtót a Kristóf szomszéd, és rekedt volt a hangja az izgalomtól. Azt közölte, hogy bejöttek az utcába az orosz katonák. A mi utcánkba. Ebből arra következtettem, hogy alighanem elvesztettük a háborút…” Alighanem?
Ülök mellette hallgatagon. Harminc évet ledolgozott, a menye nagyon kedveli, elviszi majd egy természetgyógyászhoz, s lehet, hogy meggyógyul, eldobja a botját, mint a bibliai inaszakadt, akit Jézus megilletett a kezével. Akár Corot képén, villan ránk a napfény a fák lombjai között. Közölhetném vele ujjongva, de minek? Corot-ról sem hallott soha. Meg Munkácsyról sem.
Ennek ellenére, lám, boldog, elégedett, vidáman labdázik a kutyával, amikor hazamegy, a menye már várja a frissen főtt krumplipaprikással a Hernád utcában, harmadik emelet, balra az első ajtó. Teleteszi a tányérját. „Papa, holnap elmegyünk a természetgyógyászhoz…”
Kavarog a fejemben a sok-sok olvasmány, izmusok, tanok, jó tanácsok, azt hittem eddig, nagy titkok megértésére is felkészültem. De lám, ilyen kis emberi titkok megfejtésére sem elég az értelmem. Ki tudja, mi a boldogság titka? Csendben felállok s elosonok, hónom alatt a vaskos kötettel. Bele sem lapoztam. Minek gyötörjem magamat? Lehet, hogy mégis igaz a szólás: csak a lelki szegények lehetnek igazán boldogok…